Sean Baker rendezőre már felfigyeltünk a teljességgel őrült Tangerine-nél, de őszintén szólva arra a legvadabb álmaimban sem gondoltunk volna, hogy ez a fazon a következő filmjével nem csak hogy emeli a tétet, hanem leforgatja az év egyik legjobb moziját. A Floridai álom annyira szép és mocskos, annyira könnyű és rettenetesen nehéz egyszerre, hogy ilyet csak az igazán nagy filmesek tudnak. Baker úgy látszik, tudja. A The Florida Project minden tekintetben lenyűgöző, és még az sem hátráltatja, hogy a szereplői egy kivételével nem is profi színészek.

Az az egy viszont most élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Willem Dafoe-nak már nagyon kellett egy olyan szerep, ahol egy igazán érzékeny hús-vér embert alakíthat, akinek komoly dilemmái vannak, melyekkel kezdenie kell valamit, és láthatóan élvezi is, hogy végre ilyen melóval kínálták meg. Meg is dolgozik a pénzéért, és az Oscarért is a lepukkant hotel menedzsereként, akit úgy tépnek szét a történések, mint egy darab húst a kiéhezett kutyák.

A Floridai álom tulajdonképpen egy kislány sztorija, Moonee (Brooklynn Prince) még csak hat éves, és egy motelben él lepukkant anyjával, Halley-val (Bria Vinaite), aki lányával együtt parfümöt árul parkolókban, hogy legyen valamiből kaját venniük. Mindezt Orlando-alsón teszik, ahol az amerikai álom nagyon homályosan látszik csak, pedig eléggé közel van, hiszen arrafelé ugyebár szinte mindenhol Disneyland illatát érezni. Kivéve az ő környékükön. Ha valaki azt hinné, hogy Moonee élete emiatt boldogtalan, az nagyon téved, igazán boldog lány ő, akinek sok barátja van, és persze rettenetesen eleven gyerekekből áll a kis társaság, akik kvázi csak azt csinálják meg, amit nem szabad. Gyerekkoruk teljesen felhőtlen, míg a körülöttük élő felnőttek komoly válságban vannak, és próbálnak valamit kezdeni ezzel az élet nevezetű dologgal.

Ez a kettősség adja a film gerincét is: a gyerekek világa kalandokkal és jókedvvel van tele, a felnőtteké az olcsó szórakozással, a mocsokkal, a frusztrációval és óriási méretű feszültséggel. Lehet sejteni, hogy mindebből nem sok jó sül ki, mert ez a két világ előbb-utóbb találkozik egymással, akkor is, ha a felnőttek mindent megtesznek azért, hogy elrejtsék a gyerekek elől a valóságot. Mégis ott van a csoda a képkockákban, a gyermeki felhőtlen lét, a szivárvány a pöcegödör felett, csak hát éppen lehet, hogy közben a felnőttek mindezt nem látják olyan intenzíven, hiszen nem is láthatják.

Dráma ez, de meglepően könnyű, legalábbis egészen a végéig, de nem szeretnék spoilerezni, maradjunk annyiban, hogy ott bizony megszakadnak a szívek, és meg akarod ölelgetni a fél világot azt mantrázva, hogy „semmi baj”. A Floridai álom hihetetlenül erős film. Nem tét nélkül játszadozik az érzelmeiddel, nem öncélúan merül alá a nyomorpornóban, hiszen pont azt mutatja meg, hogy még a pocsék élethelyzetünkben is lehet valami jó, ha más szemszögből nézzük. Teljesen biztos, hogy ez a film ott lesz az év legjobbjai között. Egyszerűen hibátlan, szülőként pedig extra nehéz. Willem Dafoe-nak pedig valaki adjon már egy Oscart, ne kelljen könyörögni!