Chris Hemsworth két éve bújt először az elpusztíthatatlan zsoldos, Tyler Rake bőrébe, akit ugyan az első rész végén nyakonlőnek, majd a halálos sebbel bezuhan Mumbai egyik vírusoktól és baktériumoktól hemzsegő folyójába, de ez senkit nem akadályozott meg a Netflixnél abban, hogy berendeljék a második részt. Az első eresztést ugyanis imádta a közönség és mi tagadás, nekünk sem volt vele sok bajunk. Már az is kőegyszerű volt, persze, de a profi akciójelenetei és Hemsworth karizmája simán megragadták a nézők figyelmét arra a röpke két órára, amíg a menet tartott. A látszólag vágás nélküli, extrahosszú és kirobbanóan mozgalmas snittek megtették a hatásukat és a szokatlan indiai helyszín is hozott annyi frissességet, hogy a nyilvánvaló hülyeségek ellenére se akarjunk nagyon panaszkodni a végefőcím után.

Már akkor tudni lehetett, hogy a Netflix franchise-ban gondolkodik, és most be is futott a második rész, mely már az első képsorokkal egyértelművé teszi, hogy ebben sem kell ragaszkodni olyan, a cselekményt hátráltató hülyeségekhez, mint például a logika vagy a realizmus.

Tyler Rake tehát nyaklövéssel lesüllyedt a folyó fenekére a hídnál, de valahogyan csak partra veti a testét a víz, a segítség pedig gyorsabban érkezik, mint villogó BMW-s a belső sávban. Begyűjtik, kórházba kerül, aztán kap egy csendes kis házikót Ausztriában, hogy felgyógyulhasson. Alig telik el 9 hónap a klinikai halál pillanatától, és befut emberünk házához Idris Elba, hogy melót ajánljon neki. Az ilyesmit persze először illik elutasítani, mert bugyuta akciófilmekben így szokás, de hamar kiderül, hogy ezúttal Rake volt feleségének húgát és annak gyerekeit kellene kiszabadítani egy grúziai börtönből, és hát egy ilyen felkérést nem szabad leterelni.

Jön is a menetrendszerű montázs, amiben Rake ledobja magáról a kötéseit, elkezd fekvőtámaszozni meg fát hasogatni, és ez már annyira kilencvenes évek, hogy a néző képtelen haragudni az alkotókra. Innentől kezdve úgy beindul a gőzgép, hogy még egy mélyebb levegőt venni sem marad időnk. A börtönbe került anyuka férje ugyanis Grúzia legbefolyásosabb gengszterének öcsikéje, a komplett magánhadsereg fölött diszponáló keresztapa pedig nemigen nézheti tétlenül, hogy holmi zsoldosok beleszóljanak a családja életébe. A cselekmény követése még egy csecsemőnek sem esne nehezére, a sztori ugyanis egymásra fűzött akciójelenetekből áll, melyek szusszanásnyi szünetekkel karöltve licitálgatnak egymásra egészen a leszámolásig.

Sam Hargrave rendező nem árul zsákbamacskát, filmje kicsit sem akar többnek látszani, mint ami: egy szédületes akciófilm, melyben a nagy pénzt a forgatókönyvírók helyett a verekedéseket és tűzharcokat megálmodó koreográfusoknak és kaszkadőröknek utalták. Nem hangzik túl jól, de igaz, hogy a Tyler Rake: A kimenekítés 2. sem eredetiségben, sem furfangban, sem logikában nem valami erős, de ez igazából az útszéli kutyát sem érdekli, ha az embernek nincs ideje észrevenni. Hargrave mozija annyira akcióvezérelt, amennyire csak film az lehet.

A recept működik. Aki figyelmes, képes felfogni, hogy márpedig az képtelenség, hogy egy komplett grúz magánhadsereg egyszercsak felbukkanhat Bécsben, hogy ronggyá lője a belvárost, de mivel közben tökéletes ritmusban röpködnek a fejlövések és szédítő mutatványok követik egymást egészen kiváló kameramunka és speciális effektek asszisztálása mellett, csak kevesen fognak magyarázatokat követelni. Az akció hamar olyanná válik, mint egy túlfújt lufi, ami valamiért mégsem akar kipukkanni. A leszámolásban az ellenfelek már úgy csépelik egymást, mintha a Mortal Kombatot néznénk, nyakra-főre kapja Tyler Rake is a halálos sebeket, háromszor vérzik el öt perc alatt, eltörik a karját, kiszögelik a fejét, de ő csak megy előre, mint a Terminátor és a Duracell nyuszi szerelemgyermeke, aki pedig emiatt sipítozik, csak magára vessen, hiszen az alkotók már az első öt percen tisztázták, mi lesz műsoron.

Mindez éppen a rendező őszintesége és a látványos akcióért felelős stábtagok miatt lesz sokkal jobb, mint egy szokványos Netflix-blama. A színészeknek itt leginkább az a feladatuk, hogy legyen markáns jelenlétük, és szerencsére egyikük sem veri le a lécet. A haragon, a félelmen és a fájdalmon kívül érzelmeket csak egy-két csendesebb jelenetben kell eljátszaniuk, és igazából ilyenkor sincsenek nagy bajok, így pedig tényleg nem érheti szó a ház elejét. A készítők afelől sem hagynak kétséget, hogy lesz-e folytatás, és mivel a második rész sem bűzlik az izzadságszagtól, mi a harmadik menetnek is megszavazzuk a bizalmat.

A kimenekítés 2. a forma elsöprő győzelme a tartalom felett. A sztoriját egy óvodás is írhatta volna, a non-stop akció pedig olyan érzés, mintha az emberrel egy ültő helyében játszatnának végig egy Call of Duty-epizódot. Az egész mégis működik, sőt az alkotóknak még az is sikerült, hogy a nagyon ritka és rövid szünetekben adjanak a karaktereknek némi alibit arra, hogy mit miért csinálnak.

Bőven lenne miért nem szeretni, de egészen egyszerűen nem hagy időt arra, hogy a marhaságai összeérjenek az ember fejében. Mi ezt most megettük és emberesen kikenekedtünk vele. Nyilván nem csúcsgasztronómia, de néha a gyorséttermi kaja is jól tud esni.