Nem is tudom, volt-e már olyan, hogy miután elindítod a tartalmat, az HBO GO-n felirat figyelmeztet arra, hogy a következő produkció kiskorúaknak még csak véletlenül sem ajánlott. Olyanra meg pláne nem emlékszem, hogy arra volt-e már példa, hogy a csatorna on air műsorában a teljes verzióhoz képest némileg finomított verziót láthatott csak a néző.

Nos, ezek most mind megtörténtek, s nyilván azért, mert Sam Levinson sorozata nagykamaszokról szól, s ha azt írom, kendőzetlenül, drogozással, nemi szervek explicit mutogatásával, vagyis tényleg mindennel, de mindennel együtt, negyedét sem adtam vissza annak a vizuális attaknak, amellyel az Eufória bombázza a megdöbbent befogadót – még a legtapasztaltabbakat is.

Mert ez a széria megdöbbent – egyfelől azzal, hogy a 22 éves Disney-sztár Zendaya milyen hiteles tud lenni az elvonóról hazaérkezett, folyamatosan dühös gimislány, Rue szerepében, másrészt meg minden mással is: azzal, ahogy főszereplőit kívül-belül szétcseszett, a tudatmódosítókat kétpofára habzsoló, a túlélésért reménytelenül, de nagyon is szívszaggatóan küzdő, dühös emberi roncsoknak ábrázolja. És hol van még a felnőttlét? Ha így folytatják, sehol sem lesz.

A nyolcból eddig leadott négy rész mégsem ítélkezik, egyszerűen csak iszonyú sok zseniális képi ötletet használva, s igen, a maga módján empatikusan megmutatja, hogy szerinte mi van, mi a helyzet. Ez van, ez a helyzet az Instán, a Facebookon, meg a kertvárosban. Nyilván nem mindenhol, de a legtöbb helyen – generációs a probléma, amiért nem kis részben az idióta előző generációk is felelősek. Rue, Jules (Hunter Schafer) és a többiek nem bűnösök, nem véglények, érzékeny, szeretetéhes, sebzett fiatalok, akik nyilván azért tudják az elfogadható farokszelfi definícióját, mert mi mást tehetnének abban a világban, ahol a súlyosan frusztrált sportolósztár-iskolatársuk szobájának szomszédságában ott a fiókban az apu home video gyűjteménye saját beteg szexkalandjairól.

Lehetne az Eufória az angol Skins borúsabb, klipesebb, tengerentúli változata is, de azért sem lehet ennyivel elintézni, mert mondjuk Rév Marcell operatőri munkája köröket ver bármire, amit ebben a műfajban eddig látni lehetett a tévében, s kifejezetten jól áll a sorozatnak a vigasztalhatatlan hangvétel is. Ha úgy tetszik, a pesszimizmus.

És azért áll jól neki, mert amíg szarul áll a helyzet, addig minek félrebeszélni? Rue majd akkor lesz boldog, ha lesz rá oka. Addig maradjon is haragban a világgal – csak ússza meg az életet, amíg kievickél a zavarosból.