Az Eurovízió már önmagában egy vicc. Lehet, hogy anno ők adták az ABBA-t a világnak, de tulajdonképpen a „dalversenyként” aposztrofált gigashow semmi másra nem jó, mint hogy különféle szerzetek előlépjenek, előadjanak néha kifejezetten megmosolyogtató dalokat, majd végül szavazásként az országok pontokban mondják el egymás iránt érzett szimpátiájukat. Aztán mindenki hazamegy, és egy hónap múlva már fel sem tudja idézni, a nyertes dalnak mi volt a refrénje, maximum annyi van meg, hogy azt egy szakállas nő, néhány orosz nagyi, szörnynek öltözött rockerek vagy a hegedűs cukifiú adta elő.

Az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története pontosan tisztában van ezzel. Nem is próbál megy úgy tenni, mintha ez a verseny tényleg a dalokról szólna, tudja, hogy necces az egész, hogy színes és szagos, és akkor van a legnagyobb esélyed, ha nagyon, de nagyon, de nagyon kilógsz a sorból. Nyilván így van, hiszen ha már a dalok nem emlékezetesek, legalább te legyél az. Hát Will Ferrell és Rachel McAdams bandája nagyon is nyerhetne az igazi Eurovízión.

Vicces, hogy pont két amerikai, Will Ferrell és Saturday Night Live-os haverja, Andrew Steele érezte azt, hogy a tipikusan európai jelenségről filmet készítsen, és az is érdekes, hogy tökéletesen átlátják, mennyire bizarr képződmény az Eurovízió, az viszont bájos, hogy végül oda futtatják ki a sztorit, hogy egy ilyen versenyen az a dal nyer, amiben óriási szív dobog.

Minden másban tökéletesen igazuk van, a Fire Saga abszolút befutó lehetne ezen a versenyen, furák is, neccesek is, de a dalukra simán táncolhatna az egész világ. A sztori Larsról és Sigritről szól, akik gyerekkorukban beleszeretnek az Eurovízióba, amikor feltűnik benne az ABBA, aztán belezúgnak egymásba is, de még felnőtt fejjel sem képesek összejönni. Minden álmuk, hogy elinduljanak az Eurovíziós Dalfesztiválon, de az izlandi kisvárosból, ahol éldegélnek, senki sem tartja őket alkalmasnak egy ilyen megmérettetésre.

Lars azonban nem adja fel, és egy tragédia után, ami meglepően hasonlít a Johnny English első részének alapszituációjához, csak ők maradnak indulókként, úgyhogy elindulnak, hogy megvalósítsák álmukat. Csak az a baj, hogy minden fellépésük tragikus, és mintha minden ellenük esküdött volna, egyszerűen képtelenek előadni hiba nélkül a dalukat.

A Fire Saga történetének két alapvető problémája van: nagyon-nagyon mérsékelten vicces és a poénok többségét lelőtte a trailer. Illetve nem, akad itt még egy probléma, és ez maga Will Ferrell. A csávó, aki egykor tényleg elképesztően jó komikus volt, most nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, amit saját magának teremtett, és ez benne a legkétségbeejtőbb. Ferrell írt magának egy szerepet, amiben nem tud jó lenni. Már kifejezetten kellemetlen Pierce Brosnan fiaként előadni magad túlkoros tiniként 50 felett, főleg úgy, ha te és a haverod nagyjából nulla vicces sort írtatok ennek a karakternek.

Rachel McAdams kissé hiteltelen a butuska, de iszonyúan tehetséges lányként, de mégis tőle működik inkább ez a film, az ő karakterének sikerült valamiféle ívet adni, van lehetősége játszani is, élni benne, és nem csak sértődött vén tiniként parádézni két órán keresztül. Igen, az Eurovíziós Dalfesztivál valamiért 123 percesre sikerült, és baromira érezni, hogy nincs benne annyi anyag, hogy egy ilyen hosszú filmet adjon ki.

De aztán bármennyire nem röhögtél, csak maximum egyszer-kétszer, és csak akkor, ha nem láttad a trailert, mágikus módon a végére mégis megszereted ezt a pár embert, és minden neccessége ellenére nem bánod meg, hogy rááldoztál két órát erre a fura filmre. De hát milyen is lenne egy vígjáték az Eurovízióról, ha nem fura?

Már csak azért is az, mert az amerikaiak nem fogják érteni, az európaiaknak viszont maga a show több poénnal van tele, mint a belőle készült paródia. Tehát igazából senkinek sem lesz jó. Viszont akinek mindegy, hogy Will Ferrell mit csinál, csak nézzen bután, az megtalálja a számítását. Aztán utána énekeljük együtt a Ja Ja Ding Dongot reggelig.