Nagyon szeretem azokat a dolgokat a világban, amikre teljesen véletlenül és váratlanul bukkanok valahogy, valahol, hogy aztán az agyam dobjon egy „invalid input error” hibaüzenetet, én meg csak pislogok némán, hogy WTF. Tipikus példa erre az a festmény, amelyet pár napja fedeztem fel a neten mászkálva. Mindjárt elmondom, hogyan.

Az 1768-ban készült, ma a a londoni Nemzeti Galériában őrzött, eredeti méretében 244x183 centis olajfestményen valóban az látható, ami a címe. Egy tudós épp kiszívja a levegőt egy üvegtartályból, amelyben egy szürke madár (egy papagáj) vergődik éppen. A kísérletet számos érdeklődő néző figyeli, bár van inkább romantikusan egymás tekintetében elmerülő pár és a szemét eltakaró, a dologért láthatóan nem igazán lelkesedő alak is, akinek azért próbálja a figyelmét fenntartani egy tanárszerű figura.

Ennek az állatkínzós látványosságnak ma már a puszta gondolata is annyira iszonyúan nyomasztó, felkavaró és kellemetlen, hogy igazán nehéz előtanulmányok nélkül megérteni: miért pont ezt a témát dolgozta ki ennyire gyönyörűen, részletesen, színesen, élettelien (leszámítva a madarat) egy 18. századi festő? Miért gondolta úgy, hogy jó ötlet ennyi munkát, energiát belevinni egy ilyen szörnyű hülyeség megörökítésébe?

Az első vákuumszivattyút a tudománytörténet szerint 1650-ben készítette el a német Otto von Güricke. A levegő eltüntetésének, de legalábbis erős megritkításának lehetősége egy átlátható üvegedényben megmozgatta egy csomó tudós fantáziáját: azta', hát nézzük már meg, mit csinálnak, hogyan viselkednek a dolgok egy olyan helyen, ahol nincs levegő! Ezek között a dolgok között sajnálatos, de érthető és végső soron megbocsátható módon állatok is szerepeltek; az emberiség tudományos fejlődésének folyamatát nem először és nem is utoljára szívták meg peches kísérleti állatok.

Azt már nehezebben lehet megbocsátani néhány kevésbé tudományos elkötelezettségtől motivált korabeli vállalkozónak, hogy meglátták az üzleti lehetőséget az állatok nyilvános fojtogatásában. Pedig meglátták. A vákuumszivattyús „kísérletek” egy időben vásári látványosságként szórakoztatták, illetve borzasztották el az embereket vándor mutatványosbódékban: „Nézzék csak: kiszívjuk a levegőt és az állat elájul, visszaeresztjük, és feltámad! Izé, pillanat, elnézést, hozok mindjárt egy másik állatot, és újrakezdjük.” Az érzékenyebb lelkű érdeklődők kedvéért afféle matiné keretében az empatikusabb előadók egész élő állat helyett egy felfújt hólyagot tettek a búra alá, és annak viselkedésén keresztül mutatták be a vákuumot.

Ez az egész jelenség a maga tudományos, gazdasági és emberi lélektani aspektusaival együtt az 1700-as évek közepén, Newton után, de még Darwin előtt teljes joggal lehetett annyira izgalmas és félelmetes téma, ami megihlet egy művészt. Wright festménye a maga abszurditásában is máig kiváló képi megfogalmazása az emberiség tudománnyal kapcsolatos viszonyának.

Ezt érezhette Paul Kidby is, aki a világról és saját magunkról eddig összegyűjtött ismereteinket Harari műveihez hasonló univerzalitással, csak sokkal viccesebben összefoglaló, Terry Pratchett életművén alapuló A Korongvilág Tudománya című, tudomásom szerint egyelőre magyar fordításban nem elérhető könyvsorozat egyik borítóképén dolgozta fel újra a madárfojtós festményt (fent). A képen a búra alatt a Földet nézegetik épp a Korongvilág mágusai, és próbálják nem kipukkasztani. Reméljük, sikerül is nekik mindig időben megállítani a kísérleteiket!