- Hogyan és mikor csúsztál rá ennyire a játékokra?

- A játékok egész életemben fontosak voltak. Az első emlékem a gaminggel kapcsolatban az, hogy egy Atari 2600-zal nőttem fel. Túlságosan sok időt töltöttem el azzal, hogy egy gumibevonatú joysticket tartottam, és pixeleket mozgattam egy képernyőn. Karácsonyra viszont mindig társasjátékot kértem, akkor is, ha nagyon ritkán használtuk őket. Több játékosra állítottam fel a társasokat, és egyedül játszottam velük, és tulajdonképpen most is sokszor ezt teszem, ha egy komplex játékot találok ki.

- Mikor kezdted el tanulmányozni a szabadulószobákat, és miért?

- Először Szingapúrban találkoztam velük, amikor workshopokat tartottam a kormány alkalmazottainak gamification témakörben, és meglepődtem, hogy a plázákban egymás hegyén-hátán vannak a szabadulószobák. Az első munkáim mind élőszereplős akció-szerepjátékokkal voltak kapcsolatosak, ezeket az élő játékokat építettem bele a tréningjeimbe és az oktatásomba is, szóval a szabadulószobákat egyből az élőszereplős játékok egy új remek válfajának gondoltam. Nem újak egyébként, olyan játékok evolúciójából jött össze, mint a point-and-click kalandjátékok, az elvarázsolt kastélyok, a valóságshow-k és a különféle kirakók.

- Úgy tudjuk, hogy hatalmas Disney-rajongó vagy. Ez mennyiben befolyásol téged a tervezésben?

- Két dolgot tanultam meg abból, hogy rendszeresen megfordulok a Disneylandekben. Az első a narratíva egységesítése, a másik a környezettel történő történetmesélés, ami továbbviszi a narratívát. Minden Disney-látványosságnak van egy mögöttes narratívája, ami egységet teremt a teljes élmény átélése alatt. Még akkor is, ha nem mondják ki konkrétan a látogatóknak, mi is ez, akkor is ott van, és egységes képet alkot és következetesen ugyanolyan érzést kelt. Ez volt az inspiráció a „kérdezd, miért” modellem mögött, ahol minden egyes, a szobában található tárgyról megkérdezed, miért van ott, hogy biztos légy benne, valóban az adott világ és a narratíva részei. A második lecke, amit a Disneytől tanultam, az a játékosság, az apró kikacsintások a játékosra. A Disney ezt ide-oda elrejtett Miki egerekkel éri el, apró Miki-logók vannak elhintve mindenhová.

- Gondolod, hogy a szabadulószobák egyfajta extra valóságérzetet adnak?

- A legtöbb játék arról szól, hogy egy játékos egy avatart irányít az adott játék világán belül. Az egyik oka a virtuális valóság felemelkedésének pont a „megtestesülés”, hiszen a játékos fizikailag is belekerül a játékba, nem úgy, mint az átlagos képernyőorientált társaik esetében. Az olyan élő játékok, mint a szabadulószobák abban egyediek, hogy a játékos és az avatar eggyé válik.

- Miért vannak az emberek annyira oda a szabadulószobákért?

- A legnagyobb előnyük az, hogy kooperatív játékélményt adnak. A játékvilágban azt figyeltük meg, hogy nőtt az igény az olyan játékélmény iránt, ami a résztvevőket együttműködésre készteti annak érdekében, hogy legyőzzék a játékot. A szabadulószobákban pár embert összezárunk, akiknek meg kell bízniuk a többiek képességeiben ahhoz, hogy teljesítsék a feladatot. Az, hogy a játékosok fizikailag is össze vannak zárva ugyanabban a térben, sokkal intenzívebbé teszi a játékélményt, mintha ugyanezt egy képernyő mögött tennék. Amikor bezáródik az ajtó, és elindul a számláló, az emberek rájönnek, hogy csak egymásban bízhatnak, ha nyerni akarnak. Az is vonzó még a szabadulószobákban, legalábbis azokban, amiket jól terveztek meg, hogy a legkülönbözőbb típusú feladatok elé állítják a játékosaikat, így mindenki hőssé válhat a bent töltött idő alatt. A legkülönbözőbb emberekből álló csapatok sokkal jobban teljesítenek a szabadulószobákban, mint a hasonlóak, magyarul arra is jók, hogy egy maréknyi embert közelebb hozzon egymáshoz, akik egyébként a legkevésbé sem egyeznek meg semmiben, és csapatként érjenek el sikereket.

- Milyen embertípusokból állhat össze szerinted a tökéletes felállású csapat?

- Van néhány készség, ami jól jöhet a szabadulószobákban. Az egyik az, ha valaki ügyesen keres, a fiatalabb játékosok nagyon jók ebben, ők másképp tekintenek a világra, mint az idősebb játékosok. A másik az, ha valaki jól menedzseli a feladatok kiosztását és a csapatot. A legtöbb szobában olyan feladatok is vannak, amelyek ugyanabban az időben elvégezhetőek, szóval kell egy ember, aki érti, hogy mi van készen, mi az, ami már nem fontos többé, milyen aktív feladatok várnak megoldásra, és hogy a szobának mely részei várnak még felfedezésre. Ennek az embernek a feladata, hogy vezesse a kommunikációt a csapattagok között, és biztosítsa, hogy a különféle emberek pont olyan problémák megoldásán dolgozzanak, amelyek passzolnak a képességeikhez. Az is jó, ha valaki puzzle-ben jó, ha valaki jól bánik a számokkal, jó a logikája, meglátja a mintákat. Jó, ha valaki nagy nyomás alatt is könnyen értelmez szövegeket.

-  Te tervezted a Red Bull Mind Gamers világbajnokság szabadulószobáját. Mi járt a fejedben, amikor ezt a szobát összeraktad?

- Amikor elvállaltam ezt a projektet, fontos volt számomra, hogy a szoba egyfajta összeköttetésben legyen a valódi világgal. A másik célom az volt, hogy a „kérdezd, miért” modellem beilleszkedjen a játékba. Egy olyan sztorival készültünk, amit a Mind Gamers-film inspirált, és minden egyes feladatot úgy alakítottunk ki, hogy előrevigye a sztorit, és értelmet is nyerjen a világon belül.

- Jó, de miben lesz más ez a szoba a többi szabadulószobától?

- Az átlagos szobák abból állnak, hogy puzzle-öket oldanak meg emberek. Mi egy olyan szobát akartunk, amelyben érdekes élményeket élnek át a játékosok, olyan feladatokkal, amelyeket nézni is élvezetes. Tudtuk, hogy nézőket is szórakoztatnunk kell, úgyhogy arra fókuszáltunk, hogy a feladatok megoldásai egyszerre legyenek látványosak és aktivitásra ösztönzőek. Ez azt jelenti, hogy nem annyira erőltettük a keresgélést és a csendes fejtörőket, kerültük a lakatokat és a sötétet, és végig azon gondolkodtunk, hogyan emeljük be a Red Bullt az egészbe.

A Red Bull Mind Gamers Escape Room VB-t március 25-én tartják Budapesten. Magyarok is indulnak, szurkoljunk az RRR-csapatnak!