Tízezres fordulatszámon pörög a #GirlPower, de annyira, hogy ma már nincs akciómozi harcedzett férfiakat bedaráló kemény csajok nélkül. Egy ideje már fortyog bennem ez a téma, aztán a minap szembejött a neten a Különösen veszélyes bűnözők című Netflix-mozi kedvcsinálója, és az agyam ledobta az ékszíjat. Egyszer egy faszi az egyenjogúság nevében most már tényleg elkenhetné a száját egy ilyen pattogó femirambónak.

A trailerben van egy jelenet, melyben az 58 kilós Gal Gadot egymaga veri bucira a 118 kilós Dwayne Johnsont és a közel 90 kilós Ryan Reynoldsot. Az előbbinek ránézésre a vádlijában több izom van, mint Gadot egész testében, és az utóbbiról is nehezen hihető, hogy egy csetepatéban nem tudja megvédeni magát. Ezek a tények mindenesetre nem akadályozták meg a forgatókönyvírókat, hogy egy ilyen jelenettel hozzák rám a frászt az ajánló felénél:

Okés, az ember egy szokásosan bugyuta akciófilmen bajosan kérheti számon a realizmust, de ha legalább szőrmentén ragaszkodunk a fizika alapvető törvényszerűségeihez, onnantól kezdve, hogy Gadot leveszi a topánkáját, hogy lerendezze a két férfit, a trailer úgy nézett volna ki, hogy Johnson a mutatóujjával a falhoz nyomja a salapáló csajszit, miközben Reynolds ezt mondja neki: Nem kell a hiszti, kisanyám, visszük a szajrét.

És azóta, hogy a feministák a #MeToo-ra felülve még az éhezésnél, a globális felmelegedésnél, a nemzetközi terrorizmusnál, a Közel-Kelet kizsákmányolásánál vagy a mianmari etnikai tisztogatásoknál is nagyobb problémát faragtak a férfielnyomásból, ez így megy minden nyamvadt filmben, amiben egy nő férfiakkal kerül szembe. És most ne az Ellen Ripley-féle hősnőkre tessék gondolni, aki ott áll helyt, ahol a férfiak elbuknak! Ezekben nők vernek agyon náluk kétszer-háromszor nagyobb faszikat, én pedig lassan azon kapom magam, hogy kész felüdülés megnézni egy olyan filmet, amiben senkit nem rúgnak tökön.

Azok a régi szép idők!

A nyolcvanas-kilencvenes évek hímnemű akciósztárjai jellemzően izmos, magabiztos, bátor, cselekvő férfiak voltak, akikről ma már azt szokás mondani, hogy az általuk generált toxikus maszkulinitás több generációnyi férfit nyomorított meg. A terminátor nem tud sírni, egy igazi férfinak viszont tudnia kell kimutatni az érzelmeit – szokás mondani, de akik emiatt savazzák a korszak akcióhőseit, azok mit szólnak az izomhegyeket legyalázó ötvenkilós bigékhez? Ez a kép mennyire egészséges?

Persze, értem én, hogy most nagyban megy a kompenzáció. Az évtizedekig biodíszletként használt nőket valamilyen formában kárpótolni kell. A Bond-lányok is csak arra voltak jók húsz évvel ezelőtt, hogy James Bond be tudjon feküdni valaki mellé két robbanás között, a legújabb eresztésben meg már odáig mennek az alkotók, hogy behozzák a női 007-est, sőt, még a mozi másik női karaktere is úgy aprítja a férfiakat, ahogy egy hentes vagdossa a csirkék nyakát.

Téged minden probléma nélkül verne földhöz. Állítólag.

Ez a leglustább fajta feminizmus, amit csak el tudok képzelni. Tényleg csak azzal prezentálhatunk erős női karaktereket, ha ezek rendszeresen szétrúgják egy-egy hímnemű seggét? Mondok valamit, amivel bajosan akarna bárki vitatkozni:

az erőszak a férfiak terepe.

Baromira értünk ahhoz, hogyan lehet kicsinálni, felrobbantani, felkoncolni, szétszúrkálni, kilyuggatni, elégetni, megfojtani, feldarabolni, összezúzni, kibelezni a másikat. A férfi alapvetően agresszív nem. Meg kellett tanulnunk, hogyan legyünk nyomulósak, az erőseknek jutnak ugyanis a legszebb nőstények, aki pedig nem tud, nem mer, vagy simán csak nem ér oda, már csak a maradékból válogathat. Evolúció, első osztály, első óra, első perc.

Az erő számít, az erő pedig nem olyasmi, ami önmagában létezik, azt demonstrálni kell, hogy elhiggyék. Jah, kérem, már nem barlangokban élünk, de az elmúlt tíz év, ami azzal telik, hogy a feminista lobbi által vezérelt Hollywood megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy egy férfinak nem muszáj semmilyen tekintetben erősnek lennie, nem tud felülírni több millió évnyi evolúciót.

Ha ma jönne ki a Cobra, ezt az arcot a második percben verné agyon egy takarítónő

Képzeld csak el a Férfias játékok című '92-es mozi feminista verzióját! Mennyire lenne hiteles Harrison Ford helyett mondjuk Jennifer Aniston, ahogy a nagyon veszélyes IRA-terrorista ellen vonul, akit Sean Bean helyett Lisa Kudrow alakít, miközben a férfiak otthon ülve kérlelik a nőiket, hogy nagyon vigyázzanak magukra, meg hogy egyáltalán, miért nem lehet békében élni egymás mellett. Ezt ki tudná végignézni röhögés nélkül?

Az utóbbi években nem lett divatos tantárgy a biológia. Annyira nem, hogy ma már az is képes nagyon csúnyán felkúrni az embereket, ha azt mondom, hogy a fiúknak kukijuk, a lányoknak meg puncijuk van. Azért próbáljunk meg ragaszkodni bizonyos tudományos tényekhez: a férfinak a válla, a nőnek a csípője széles. Alkati dolog, amin lehet dolgozni, ahogy a női súlyemelők és MMA-harcosok is teszik, de ha kizárólag a természet jut szóhoz, akkor az imént említett főszabály érvényesül. Ez is csak azért van így, mert nekünk kell odalépni, ha helyzet van, míg a nő testét azért alakította így a természet, mert övék a teremtés privilégiuma. Ezt pedig manapság hajlamosak a népek elfelejteni.

A nők annyira sokkal, de sokkal jobbak annál a képnél, mint amit a feminista Hollywood akciófilmekre specializálódott divíziója próbál róluk lefesteni.

A férfiakat halomra verő nőkről mesélni olyan, mintha azt akarnák kommunikálni, hogy manapság a csajok sokkal hatékonyabban hordják a betont, mint a hímek, az autópályaépítéseknél mégsem látsz lányokat, amint a kátrányt egyengetik. A #MeToo feminizmusa sajnos csúnyán keveri az egyenlőséget a jog- és esélyegyenlőséggel. Míg az utóbbi kettő kívánatos és szükséges, hogy egy jobb társadalomban élhessünk, az első ebben a kontextusban szinte értelmezhetetlen. A férfi és a nő soha nem lesz egyenlő, hála a jó égnek, ahogy az almát sem lehet meghatározni a körtéhez képest.

Ha a nőket nem a teremtés, hanem a pusztítás, az erőszak hordozóiként akarjuk újrapozicionálni, ugyanúgy traumatizálunk egy egész generációt, ahogyan állítólag a kilencvenes évek übermacsó akcióhősei tették. Elvetjük a toxikus nőiesség magvait, ha úgy tetszik.

Tényleg ezt jelenti a nő kiteljesülése a 21. században?

Elárulom az újhullámos feministáknak, hogy Hollywood már 1988-ban megcsinálta azt a mozit, amit a salapáló csajokról szóló tripek helyett bátran a zászlajukra tűzhetnének. A riviéra vadorzói című vígjáték mindent tud, ami nekik kell: megmutatja, egy okos, nőies nő hogyan tud csapkodás nélkül elfogyasztani reggelire farokvezérelt, ostoba és szexista férfiakat, mindezt úgy, hogy nemtől függetlenül mindenki hatalmas mosollyal az arcán, bólogatva öleli a keblére a tanulságot.

Meg lehet próbálni úgy jellemezni a modern nőt, mint aki betonozásban és erőszakban is képes felvenni a versenyt a férfiakkal, de ezzel a nő természetadta erényeit vitatjuk el, ami még annál is nagyobb hiba, hogy Schwarzenegger és Stallone tolmácsolásában a kilencvenes évek igazi férfija képtelen volt sírni, vagy simán csak elmondani, éppen mit érez.

És ezt olvastad már?
Végre-valahára berobbant a The Last of Us sorozat első kedvcsinálója