Igen nagy fába vágta a fejszéjét a Square Enix, amikor a legendás Final Fantasy VII remake-jét akarták elkészíteni, mert az egyik legnépszerűbb játékszéria egyik legendás epizódját kellett újraálmodniuk, mondjuk mióta a Capcom sorra hozza a Resident Evil-részek csodás újraalkotott változatait, különösebben nem félünk attól, hogy ne lehetne megugorni azt, ami elvileg megugorhatatlannak tűnik.

A Final Fantasy VII viszont simán megoldotta a nehéz feladatot, úgy lett modern, hogy közben olyan lett, mint a régi, csakis olyan kompromisszumokat hozott, amiért szeretni lehet, és közben úgy néz ki, hogy az embernek örömében kifolyik a szeme a gyönyörűségtől. Sok késés árán lett szinte tökéletes, de isten bizony kivárnánk minden játéknál, ha ennyire patent végeredmény kerülne a boltokba.

A játék úgy veszi elő a régi sztorit, hogy igyekszik minden egyes porcikájával meghaladni azt, amit régen kaptál tőle. Új játékmechanika, új karakterek, új grafika és zenék, mindent a nulláról felépítve újra, közben viszont takkra hozza az alapjául szolgáló 1997-es játék hangulatát, sőt, néhol még a beállításait is. Ott indulunk például, ahol 23 éve, megérkezik a vonat, leszáll róla a csapat, majd lepattan Cloud is, de mindez most már olyan prezentációt kapott, amitől az ember sírva fakad.

Pláne akkor, amikor végignézte a csodaszép átvezető animációt, ami aztán megáll, és nem akar mozdulni. Ja kérem, mert az már a játék, az intro és minden film a játék motorjával készült, úgyhogy mehetünk is katonákat és mindenféle lényeket, na meg gigarobotokat aprítani. Az aprítás pedig elsőre fura lehet, de nem szabad kétségbeesni, az első boss elég ahhoz, hogy elszálljon minden kételyed.

Cloud ugyanis az első pillanatokban még agyatlan püfölést nyom, nincs itt más semmi körökre osztás, csak real time harc, mint egy hagyományos, modern akciójátékban, de ez az FF-sorozattól azért némileg távol áll, és hála istennek nem döntöttek a készítők egy totálisan lebutított, kétgombos harcrendszer mellett, mert akkor az egyszeri rajongó kitért volna a hitéből.

Amint az ember elér az első bossharchoz a robotskorpióval, megnyugszik, mert ott már belép a képbe a koordináció, a karakterek között váltogatás, a speciális képességek használata, a potionök felpattintása, a varázslás, és minden, amiért anno ezzel a játékkal szerettünk belemenni minden csatába. A rendszer a következő: minden komolyabb harcban folyamatosan és szabadon váltogathatunk a karaktereink között, akik egytől egyig speciális képességekkel rendelkeznek. Hogy mik ezek, arról részben a fegyverükbe rejtett matériák is tehetnek, amelyek fejlődési szintjüktől függően segítenek egyre durvábban a használóiknak.

Matériákat mindenhol találhatunk, de akár vehetünk is, így nem leszünk bajban azzal, hogy a társainknak üresen tátonganának a fegyvereik (már a matéria-slotokat tekintve), és nem is járunk jól, ha magukra hagyjuk őket, mivel bár ők is automatikusan harcolni kezdenek, amint megjön egy genya a színtérre, azért akkor leszünk csak igazán hatékonyak, ha összefogjuk a csapatot, megmondjuk, ki milyen extra képességeket vessen be, amelyek csak akkor válnak aktívvá, ha elég időt töltöttünk a csatatéren, és feltöltődnek az ATB-szintek. Na ugye, hogy nem annyira egyszerű ez az egész?!

A pályákon automatákból is vehetünk potionöket, a padokra leülve feltölthetjük az energiaszintjeinket, de bármennyire is legyünk feltöltve, még így is bele fogunk pusztulni egy-egy bossharcba, ha nem tudjuk megfelelően koordinálni a csapatunkat. Kell, hogy foglalkozzunk a társainkkal, különben nem győzhetünk. És itt lép képbe az, hogy miért tartom zseniálisnak ezt a remake-et. Egyszerűen hihetetlen, mennyire ügyesen alakították ki úgy az új harcrendszert, hogy egy új belépőnek egyszerűnek tűnjön, de a régi rajongó is megtalálja benne a számítását.

Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy a FFVII Remake rengeteg új rajongót szerez majd a szériának. Lesznek, akik azért vágnak bele, mert gyönyörű, és szeretik a JRPG-ket, de ez a remake annak ellenére, hogy sok tekintetben baromi modern, alapjaiban nagyon old school, és az, hogy tulajdonképpen folyamatosan szűk folyosókon haladunk (még akkor is, ha a világ nagynak és nyíltnak tűnik), és püfölünk, vagy éppen dolgokat keresünk, az bizony a modern játékosnak kevés lesz.

Persze simán lehet, hogy a sztori, a karakterek és a hangulat elviszi a balhét, és párás tekintettel megy majd mindenki neki a midgari kalandnak, ami egyébként valami iszonyúan profin van összerakva. A sztori szépen lassan bontakozik ki, a karaktereket is igyekszik árnyalni a játék, és a harcok sem adják magukat könnyen.

A Final Fantasy VII Remake grafikailag a PS4-ből az utolsó szuszt is kihajtja, szinte minden nagyon részletes textúrákkal borított, gyorsan fut, és anime-szerű, de azt tényleg nem értem, hogy például a midgari ajtónkra miért nem sikerült éles textúrákat húzni, vagy a Midgar felett húzódó komplexumba feljutva miért úgy néz ki az alattunk fekvő hazánk, mintha egy többévtizedes képet raktak volna be háttérnek, aminek még a felbontása sem megfelelő. Nincs ezekre a hibákra magyarázat, gondolták, „jóvanazúgy”, csak az a baj, hogy egy ennyire szép játék esetében minden ilyen hanyagság még kirívóbb.

De ezeket leszámítva tényleg nincs a játéknak olyan porcikája, amit ne lehetne szeretni vagy csodálni. Az újrahúzott grafika és a harcrendszer viszi el a balhét legnagyobb részben, de a zenék is csodásan sikerültek, és bár a mellékküldetések egyáltalán nem érdekesek, a főküldetés jó 30 órára simán leköti az embert úgy, hogy közben alig pislog.

És vegyük figyelembe, hogy ez még nem a teljes játék, csak az első része. Hogy mikor folytatódik, egyelőre nem tudni, de ha így maradna, és nem folytatnák, a FFVII Remake ebben a formában is egy óriási siker lenne minden szempontból. Mint ahogy az is. Azért szívesen folytatnánk a sztorit már nemsokára, de valószínűleg még elég sokat kell várni arra, hogy visszatérjünk Cloudékhoz. Addig elő lehet venni a PS Minit, és végigtolni rajta az eredetit.