Sosem fogom tudni túltenni magam azon, hogy a szüleim nem engedtek ki az 1997-es Szigetre. Aki rossz bizonyítványt visz haza, annak ez jár, de azt ők sem tudták, hogy irreálisan nagy büntetést adnak a jegyekért, honnan tudták volna, nem kötődtek igazán a fellépőkhöz, hiszen nekik David Bowie csak egy távoli ismerős fura ruhákban és fura sminkben, a Motörhead az a bibircsókos faszi azzal a reszelős hanggal, a Faith No More meg csak az a zenekar volt, amelyiknek az egyik lemezborítója (King for a Day…) még a táskámon is ott figyelt. Bowie soha többé nem jött vissza, a Faith No More nem sokkal később feloszlott, és ott volt az a Foo Fighters nevezetű izé is, aminél kevesebbet semmi sem mondhatott nekik, és akik akkor már hatalmasat robbantottak a The Colour and the Shape-lemezzel, aztán húsz évig nem jöttek vissza.

Az eset szépsége, hogy a Foo Fighters napján épp Budapesten tartózkodtunk a családdal, de a büntetés az büntetés, így különösen fájt, hogy egyetlen HÉV-járat választott el attól, hogy megnézhessem Dave Grohlékat, és 18 évet kellett várni arra, hogy ne legyek büntiben, ők pedig közel merészkedjenek hozzánk. 2015-ben Bécsben lehetett elcsípni őket, de az ugyebár a Break a Leg-turné volt, amikor Grohl törött lábbal, egy trónon szakította le a Stadthalle fejét, és pont ezért, ott és akkor még nagyobb hősöm lett ez a faszi, hiszen ha zenéről van szó és főleg koncertről, akkor olyan élvezettel és odaadással veti bele magát, hogy azt a lelkesedést, ami minden másodpercben az arcán figyel, egy törött láb sem tudja (egy rossz szóviccel élve) letörni.

Húsz év telt el a Foo Fighters 1997-es Sziget-koncertje óta. Húsz. Azóta a zenekarral megfordult a világ, már nem az ex-Nirvana dobos zenekara, hanem saját jogán erős banda, nem véletlenül lépeget fel irdatlan mennyiségű ember előtt, hatalmas arénákban, sőt, alig pár napja a Glastonburyn is headliner pozícióban, ami vicces, hiszen nem igazán volt még talán olyan a magyar koncerttörténelemben, hogy egy bandának a Glastonbury headlinerség után egyből hozzánk vezet az útja, de lehet, hogy lemaradtam valamiről.

A Foo Fighters a világ egyik legjobb rockzenekara. Nem igazán tudnak hibázni, és ha valamilyen módon hibáznának, akkor is megbocsátanánk nekik, mivel egyszerűen képtelenség nem szeretni őket. Dave Grohl a tökéletes frontember, egyszerűen képtelen nem folyamatosan jófej lenni, vicces, kemény, mindig pont olyan, amilyennek a helyzetből adódóan lennie kell. Az a nagy truváj ebben, hogy bár színésznek sem utolsó, semmi sem tűnik tőle megjátszásnak, mindenben totálisan őszinte, és őszintén tud totális idióta és totálisan őrült lenni.

Mondjuk ki: Grohl egy állat. Egyből azzal indít, hogy húsz éve nem jöttek ide, és ugyebár legközelebb megint 20 év múlva találkozunk, akkor már 68 éves lesz, de aztán az este több pontján viccel ezzel, hogy akkor majd 35 év múlva találkozunk, vagy 25 év múlva, mondjuk ha az a srác ott a közönségben nem énekel, akkor lesz az 50 is. És hála istennek nem követi el azt a hibát, hogy belenget egy gyors visszatérést, mert ki tudja, visszatérnek-e, mondjuk az biztos, hogy nem a közönségen múlik, ha mégis, mert a szépen megtelt Aréna úgy bulizta végig azt a két és fél órát (!), mintha az élete múlna rajta.

Mondjuk ilyen setlistre csak az nem mozdul meg, aki nagyon nem akar, bár azt hozzá kell tenni, hogy szinte semmit sem változtattak a dalsorrenden és a dalokon két év alatt, nagyjából ugyanez pörgött le Bécsben is 2015-ben, azóta viszont már új dalok is vannak, szeptember 15-én jelenik meg a friss lemez, a Concrete and Gold, és szerencsére le is nyomtak róla két dalt, ahogy azt illik. A koncert vége felé ment le a friss Run és a még frissebb Sunday Rain, amit kivételesen Taylor Hawkins énekel, és mindössze eddig egyszer játszottak el. Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen fasza.

A Foo Fighters nagyon ért ahhoz, hogyan szolgálja ki a rajongóit. Egyből egy olyan megszakítás nélküli slágerparádéval kezdték a programot, hogy ilyet még a Fásy Mulatóban se lehetett látni, Everlong-Monkey Wrench-Learn to Fly-Something from Nothing-The Pretender kombó jött, és utána nagyjából már történhetett volna bármi is, de nem bármi történt, hanem egy minden elemében pazar koncert, ahol még mindig irdatlanul jól működött Grohl minden egyes komikus kikacsintása a közönségre, ahol a szólókkal és egyéb kiállásokkal hatalmas méretűre duzzasztott dalok bár soha ne értek volna véget, és ahol megint kiderült, hogy ezt a rock’n’rollnak nevezett izét ennyire szórakoztatótan talán senki más nem tudja művelni.

Nagyon nagy tettet hajt végre a Foo Fighters minden egyes koncertjén. A bécsi bulijuk óta nem játszottak túl sokat, itt-ott fellépegetnek, majd az igazi turné úgyis az új lemez után indul, de ezeket a bulikat úgy nyomják le, hogy a fásultság legkisebb jele sem látszik rajtuk, sőt, veszettül élvezik azt, amit csinálnak. Budapesten is rohadtul élvezték a bulit, vagy ha nem, akkor Grohl és társai a legjobb színészek ezen a világon. A legjobb színészek, akik egészen elképesztő energiákat mozgatnak meg, és egészen elképesztő dalokat írnak. Nincs kizárva, hogy ez az igazság, de nincs túl sok valószínűsége. Az viszont biztos, hogy úgy mosták fel velünk a padlót az Arénában, hogy utána már takarítani nem nagyon kellett, és ez a legjobb dolog volt, ami az Aréna falain belül valaha megtörtént.

Fotók: MTI / Mohai Balázs