Vannak azok a koncertek, amelyek után az ember csak szótlanul áll, a nyaka már fáj nagyjából a buli felétől, a hangja már elment, és a tömény döbbenet járja át minden porcikáját. Dave Grohl és barátai elintézték 16.000 ember estéjét, és úgy toltak le egy perfekt, rohadt energikus rock’n’roll-bulit, hogy a főhős végig egy székben ült. Aki ezt utána tudja csinálni, az már nem ember. De lehet, hogy Dave Grohl sem az.

Ez a faszi, aki még júniusban lelépett a fotósárokba Göteborgban, majd törött lábbal is lenyomta a bulit, úgy belopta magát a szívünkbe az utóbbi pár hónapban (mondjuk előtte is leborultunk előtte, de most már a szolgái vagyunk), mint senki a jelenleg élő istenségek közül. Visszatért törött lábbal is lenyomni a koncertet, majd rajongókkal jópofizott a viccesen Break a Leg-névre keresztelt turnén, ami úgy tudott folytatódni, hogy a Foo Fighters-crew egy teljességgel elmebeteg, fényekkel és gitárnyakakkal és lábpihentetővel megáldott trónt alkotott a begipszelt főhősnek, ami ráadásul még képes egy kifutón is előre-hátra mozogni. A show-nak mennie kell, és bár teljes bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy ennek anyagi okai is vannak, valahogy mégis úgy érzi az ember, hogy Grohl azért ennyire jó fej velünk, mert zsigerből az. Nem tud más lenni.

Jó fej volt, amikor ezer zenész játszotta el a Learn to Flyt felhívva a csapat figyelmét arra, hogy szeretnék őt látni egy olasz kisvárosban, Cesenában, Grohl pedig olaszul üzent nekik, hogy mennek. Jó fej volt akkor, amikor egy platóról osztotta szénné a homofób egyház maroknyi, tüntető csoportját. És jó fej volt Bécsben is, két teljes órán keresztül. Mert tényleg nem tud más lenni.

Egy Foo Fighters-koncert persze nem Dave Grohl önálló estje, de nagyjából lehetne az is, mert nem tudod nem a frontembert nézni folyamatosan, annak ellenére sem, hogy a Nirvana-közeli Pat Smear is a színpadon van, és az a Taylor Hawkins is, aki képes showmanként is előlépni bizonyos pontokon. De kit nézz, ha nem egy ülve is őrülten headbangelő fazont, aki egy csilli-villi mozgó trónon játszik úgy, hogy minden pillanatban azt hiszed, belehal a rock’n’rollba? Grohl önmagában a tökéletes showelem, és a tökéletes frontember is. A többiek is remek zenészek, de ezt a bulit bizony ő viszi a hátán, méghozzá hihetetlen magabiztossággal. És még egyszer mondom: ülve.

A Foo Fighters azért a világ egyik legjobb rockbandája, mert amellett, hogy zseniális dalokat írnak, még elő is tudják őket adni élőben, ráadásul egy olyan frontemberrel vannak megáldva, aki humoristának és színésznek is elmegy, mit elmegy, betegesen jó. Grohl arcai és vigyorai komoly közönséghergelő tényezők, nem tudod nem szarrá röhögni magad rajta, de aztán hirtelen becsapódik az égből egy FF-sláger, és már nem tudsz nevetni, mert onnantól már csak a 100% átéléssel előadott zene van. És ez a kettősség konkrétan mindent visz, ez az, amit nem tud senki sem utánuk csinálni.

Úgy tarolták le a bécsi Stadthallét, hogy a jó beszólások, a vigyorok és a pofavágások is a helyükön voltak, de mégis elintézték egy tökéletesen betaláló setlisttel, hogy mindenki szét akarja kapni a stadion falait, és közben nem finomkodtak a slágerek elpuffogtatásával sem. Egyből négy olyan dallal kezdtek (átvezető szövegek nélkül), amit mások csak a ráadásra tartogatnának (Everlong, Monkey Wrench, Learn to Fly, Something From Nothing), és akkor rájössz, hogy megtehetik, mert van még az életműből pár ilyen kaliberű sláger. Jópár. És meg is bizonyosodsz erről, hiszen az ötödik dal a The Pretender, aminek refrénjét sajnos valamilyen okból Dave nem üvöltötte, pedig megtehette volna, mert hangja élőben is van hozzá.

A Foo Fightersről egyébként élőben derül ki igazán, mennyire jó zenészekből áll, a néha durva méretűre duzzasztott dalok szólókkal vannak bruttósítva, így nőttek néha monstre méretűvé, de van, ahol csak Dave tesz bele egy plusz gitártémát az ismert koncepcióba, hol bluesosabbakat, hol keményebbeket, de sosem hivalkodóakat. Pont annyit változtatnak, amennyit kell, és amennyit egy stadionzenekarnak érdemes.

Kegyetlenül profi, és fejet leszakító erejű best of show volt ez néhány feldolgozással, amik közül a Pink Floyd In the Flesh?-e ütött igazán nagyot, és még az is kiderült a két óra közben, hogy a FF-családban bizony a háttérben húzódó tagok is fontosak, és nem kevésbé elmebetegek, mint színpadon álló kollégáik. Egyetlen probléma akadt csak, valamiért a hangzás túlságosan is kásás volt, néha összefolyó gitárokkal, pillanatokra felismerhetetlen énekekkel, de sanszos, hogy a helyszínen akadtak gondok a hangosítással, mert tisztán lehetett hallani, hogy valami nem kóser a jobb oldali hangfalakkal.

Szóval ha egy példaképet kell választani, Dave Grohl legyen az. Az hagyján, hogy tökéletesen játszott és tökéletesen énekelt, bivaly energiákat szabadított rá a jónépre, úgy, hogy csak most sétálhatott először balesete óta (kicsit más így hallgatni tőle a Walkot), és kegyetlenül fáradt volt, elnézést is kért azért, hogy a turné végén eltűnnek pihenni, mert már alig bírják szusszal. Ehhez képest a fejünk még mindig a Stadthalléban van, és talán továbbra is énekli a koncertet záró, orbitális hosszúságúra nyújtott Best of You-t, ami után nem adtak ráadást, mert az Grohl szerint baromság. Egy zenekar addig játsszon, amíg akar. Ha nem akar, lemegy. És igaza van. Ha ezt a koncertet kellene néznem életem végéig, boldog ember lennék. És igen, választottam magamnak példaképet. A neve D-vel kezdődik. Nem a D. Tóth Kriszta, és nem a D. Nagy Lajos az.