Aki azt mondta volna korábban, hogy Vince Vaughn egyszer majd egy tinilányt alakít egy brutálisan véres horrorfilmben, azt… mondjuk lehet, hogy elhittük volna, mert olyan szinten süllyed egyre lejjebb és lejjebb Vaughn úr karrierje, hogy akár simán bele is férhet egy ilyen vagy egy még ilyenebb malőr. Arra viszont már biztosan nem tettünk volna semmilyen téteket sem, hogy pont ettől működik majd az a bizonyos horrorfilm. És hogy szerethető lesz miatta annak ellenére is, hogy párszor tesz azért, hogy kiakadjon a WTF-számláló.

A Freakyben abszolút ő a fő látványosság, ő a Blissfieldi Böllér, az a sorozatgyilkos, aki brutális módon végez a város lakóival, fiatalokkal, akik a létező legdurvább módokon lelik halálukat, amikor találkoznak vele. A gyilkos tényleg kegyetlen és legyőzhetetlen, egy vérengzése során azonban lenyúl egy házból egy fura tőrt, amivel aztán elindul, hogy tovább éljen a hobbijának vele. Ekkor találkozik a félénk tinilánnyal, Millie-vel, akit folyamatosan cikiznek a sulijában, és két barátján kívül senkivel sincs igazán jóban. Egyik este a Böllér megtalálja őt, és leszúrja, ekkor azonban nem várt dolog történik: a Böllér és Millie testet cserélnek.

És ez elég pocsékul hangzik, de tökéletesen működik a húzás: Vince Vaughnnak, aki olyan félelmetes sorozatgyilkos, amilyet nagyon ritkán látsz vásznon tinihorrorban, el kell játszania egy félénk lányt, aki férfi testbe bújt. A legmeglepőbb az, hogy nem csak nagyon jól megy neki, de roppantmód szerethetően csinálja, és pár meglehetősen túlzásnak tekinthető húzást leszámítva végig ő a film fő motorja.

Kathryn Newton is remek, ő is tökéletesen vedlik át kegyetlen gyilkossá, de sokkal egyszerűbb dolga van, mint Vince-nek. Az ő vonala ráadásul sokkal ellentmondásosabb, és persze, nem lenne szabad gondolkodni rajta, de sajnos megy. A gyilkos személyiségét meglehetősen lazán kezeli a film, először még olyan, mint valami földöntúli lényt, aki biztosan nem erről a bolygóról érkezett, ápolatlan, gusztustalan, néma és őrült, de a lány testében már beszélni is képes, ráadásul szexin kezd öltözködni, taktikus, okos vagy legalábbis jóval okosabbnak tűnik.

A film tele van kérdőjelekkel, de szerencsére nem akarja komolyan venni magát egy pillanatra sem, és ezért nem is lehet nagyon haragudni rá. Csak akkor, amikor nagyon túltolja a biciklit. Az egyik jelenetben Vince Vaughn például olyat vállal, ami nem is nagyon vicces, ellenben kifejezetten bizarr. Hogy miért? Mert. Mert megtehetik. Mert polgárt pukkaszt, csak éppen tényleg nem csinálja jól.

Amit viszont jól csinál, az a vérengzés.

A Freaky nem finomkodik, olyan brutális tud lenni, hogy azt tinihorrortól nem is várná az ember. És pont ezért is működik, mint egy egyszernézős, kellemes kis baromság. Jó benne a horror és kedves benne a vígjáték is, de nyakon önti a mondandóját némi érzelemmel és gimis vígjátéki romantikus elemekkel is, ami felhígítja az egyébként elég ütős mixet, és kevésbé üt be.

A Freaky többségében azoknak lehet jó, akik bírták Christopher Landontól a Boldog halálnapot filmeket, abból is inkább az elsőt, mert ha nem is olyan harsányan vicces és őrült, azért kellemes kis menet a Freaky, amire jó elmenekülni a hőség elől a moziba, aztán otthon reménykedni abban, hogy Vince Vaughn komikus énjét még megcsodálhatjuk igazán jó vígjátékokban is a közeljövőben. Megérdemelné. Vagy egy durva horrort. Csak legyen igazán jó.