Valljuk be, sokat nem tettünk volna arra, hogy Ryan Reynolds videojátékos őrülete az év egyik legszórakoztatóbb mozija lesz, aminek nem csak szíve, hanem agya is van. Pedig megtörtént, a Free Guy ugyanis annak ellenére is működik, hogy pontosan tudod, honnan lopkodták össze a részeit. Szinte egyetlen pontja sincs, amit ne láttál volna már máshol, olyan, mintha összekevernéd a Truman Show-t az Elpusztíthatatlanokkal, de a saját sztoriját is egy lopásra építi, kikacsint, azt mondja, rendben van ez, haladjunk, lesz itt bőven látnivaló.

És tényleg van. Ryan Reynolds és barátai ugyanis jóval többet mondanak az NPC-létről, mint amennyi elsőre látszik, és pont a kaotikus látvány az, ami elvonja a figyelmet arról, hogy ez a film bizony meglepően okos tud lenni. Mert mi az NPC-lét? Az, amivel a valódi világban is rengetegen küzdenek: emberek, akik nem érzik, hogy élnek, csak lézengenek egy világban, miközben mások nap mint nap átgázolnak rajtuk.

Az online játékokban ez sokkal durvábban jelenik meg, ott ugyanis egy akármilyen vicces vagy badass avatart választva lehet bárkiből bármi, és a bűntudat legkisebb jele nélkül mészárolhat le olyanokat is, akik egyébként nem ártottak senkinek. Jó, ez így most nagyon demagóg szövegnek hat, de a Free Guy megmutatja, hogy mi a gond ezzel.

Az, hogy komolyan vehetetlen tinik menő skinekben azt tesznek, amit csak akarnak, közben lehetne ez másképp is, de hát az egyáltalán nem biznisz.

A Free Guy főhőse egy olyan NPC, akinek minden napja a program szerint megy. Guy (Ryan Reynolds) unalmas banki melóját végzi, bankrablásról bankrablásra halad, közben haverjával, Buddyval (Lil Rel Howery) dumálgat a rablások alatt, majd sörözget a parton, már ha nem hal meg valamilyen lövöldözésben addig odakint. Semmi gáz, mert utána azonnal újraindul a napja, de utána emlékszik mindenre, a rosszra, a jóra, és főleg egy lányra, aki nagyon megtetszik neki az utcán.

A probléma csak az, hogy Guy nagyon visszahúzódó srác, míg a lány, MolotovGirl (Jodie Comer) egy „napszemüveges”, tehát menő, aki mindent megtehet, és meg is tesz, így nem igazán illenek egymáshoz. Guy egy napon eltér a rutintól, megszólítja a lányt, és innentől kezdve nemhogy lefelé indulna a lejtőn, de elkezd fejlődni (igen, nő az XP-je), majd rájön, hogy tulajdonképpen létezik olyan, hogy szabad akarat. Ebben a felismerésben nagy szerepe van annak, hogy egy „fellázadása” után szerez egy napszemüveget, ami nem várt következményekkel jár. Guy ugyanis ráébred, hogy egy videojátékban, a Free Cityben él, ami azonnal megmutatja magát, ha felkapja a szemüveget.

A valódi világban eközben MolotovGirl, akit Millie-nek hívnak, megpróbálja régi kollégáját és barátját, Keyst (Joe Keery) rávenni arra, hogy szerezzenek meg egy videót, a Free Cityben ugyanis ott rejlik rég fejlesztett játékuk, amit ellopott a Soonami cég feje, Antoine (Taika Waititi), aki egy igazi pöcsfej, Keys pedig neki dolgozik. Millie nem várt szövetségest talál Guyban, aki egyre profibbá válik, ezáltal egyre népszerűbbé is, ez azonban Antoine-t meglehetősen idegállapotba hozza.

Ez így önmagában nem hangzik túl okosnak vagy érdekesnek, de van itt pár apróság. 1. A Free Guy kifejezetten látványos film. Ráadásul ügyes is. Mert hát egy közepes CGI-t el lehet adni „játékanimációnak”, és így már senkit sem érdekel, hogy nem minden néz ki teljesen patentül. 2. Guy sztorija sokkal komplexebb, mint amilyennek elsőre látszik, de hogy mi történik vele pontosan, azt nem mondhatjuk el, mert spoilerezés lenne. Maradjunk annyiban, hogy Reynolds bárgyú karaktere kap egy aranyos csavart, amitől a film meghatóvá is válik, és újfent ad a mondandójának egy plusz réteget.

Elsőre nem is látszik, mennyi rétege van a Free Guynak.

Egyrészt bemutat az agresszív, nemtörődöm streamereknek, és jól pofán is röhögi őket. De nem mindenkit. A profikat azért nem átallja profiknak mutatni, és be is ugranak olyan arcok, akik megkerülhetetlenek a szakmában, és nem is szeretné őket nevetség tárgyává tenni. Nevetségessé teszi viszont az olyan kislányokat-kisfiúkat, akik hatalmas nézettséggel rendelkeznek, de anyucin élősködnek, és legalább annyi élet van bennük, mint egy robotporszívóban.

Másrészt utat mutat a valódi élet NPC-inek, reményt ad, azt mondja, hogy nem kell ennek mindig így lennie, de ahhoz, hogy megváltozzon a helyzetük, dolgozniuk kell. Igenis XP-t kell gyűjteni, igenis gürcölni kell azért, hogy megvalósuljanak az álmaik, de ha hajlandóak dolgozni érte, akkor annak biztosan eredménye lesz.

Harmadrészt olyan popkulturális utalásokat puffogtat el, hogy egy-kettőn teljesen biztosan hangosan felröhögsz majd. Minden megvan benne, akció, dráma, izgalom, poénok, csak hát mégis úgy érzi az ember, hogy lehetett volna ez több is. Lehetett volna belőle egy új Truman Show, de ő inkább úgy döntött, hogy feláldozza azt a szórakoztatás oltárán. Viszont ha újra és újra átgondolod, akkor rájössz, hogy sokkal több van benne, mint amit elsőre felfogtál. Mindenki filmje akart lenni. Az is lett. Sosem bántanánk már egy NPC-t.