Ha álmunkból felkeltve ránk parancsolnának, hogy kiabáljuk be minden idők legjobb szandálos mozijának címét, majdnem biztos, hogy a 2000-ben bemutatott Gladiátor ott lenne azon filmek között, melyek ebben a helyzetben először az eszünkbe jutnának.
Az alkotás egy történelmi akciófilmbe oltott bosszútörténet volt, melynek főhősével könnyen lehetett azonosulni, már csak azért is, mert az ezzel sztárstátuszba lépő Russell Crowe szinte eggyé vált a karizmatikus Maximus karakterével. A filmmel az ő játékától eltekintve sem voltak bajok. Az alkotók persze itt-ott finoman hajlítottak a történelmi hitelességen a drámaiság kedvéért, de mindezt úgy tették, hogy sehol se lógjon ki a lóláb. A jó ritmusban adagolt akciókban volt feszültség, a mindig remek Joaquin Phoenix által megformált főgonosz, Commodus császár karakterében is volt kraft és végig értettük, hogy ki, mit és miért csinál. Nem csoda, hogy a 2001-es Oscar-gálán Scott mozija öt szobrot zsákolt be, köztük a legjobb filmnek járót, amit abban az évben meg is tudtunk érteni.
A rendező már jó ideje foglalkozott a Gladiátor folytatásának ötletével, mi pedig aggódva vártuk, mi sül ki ebből, hiszen a rendező már jó ideje nem a kiegyensúlyozottan magas minőségről híres. Egyszer simán összehoz egy olyan kiváló történelmi mozit, mint a 2021-es Az utolsó párbaj, aztán ugyanabban az évben leégeti magát A Gucci-ház című középszerűséggel. Szóval nem voltunk nyugodtak, és a film megtekintése után kijelenthetjük, hogy sajnos a legrosszabb verzió vált valóra.
Azt már az előzetesek is elárulták, hogy a sztori főhőse ezúttal az a Lucius, aki az első részben még kisfiúként találkozott Maximusszal, és akit az anyja, Lucilla elküldött Rómából, hogy ezzel védje meg a Commodus halála utáni intrikáktól. Hősünk végül Afrikában köt ki, ahol feleségre és boldogságra lel, egészen addig, míg meg nem érkeznek ide is a római légiók Marcus Acacius tábornok vezetésével. Az ellenség végül győzedelmeskedik, Lucius felesége a csatában életét veszti, őt magát pedig rabszolgaként hurcolják el. Egy Macrinus nevű férfi vásárolja meg, majd gladiátorként viszi el Rómába, ahol Lucius újra szembekerülhet a népét leigázó tábornokkal.
Ha a sztorit olvasva megtámadott a déja vu érzése, a hiba nem a te készülékedben van. Még ha aggattak is rá néhány új elemet, ez bizony kétségtelenül az első rész némileg felpimpelt verziója, egészen a film utolsó harmadáig, amikor a cselekmény egy olyan mederben folyik tovább, hogy az ember azt kívánja, bárcsak a forgatókönyv remake-üzemmódban maradt volna. A film egy látványos ütközettel kezdődik, melyben a római sereg lerohanja Lucius otthonát és már itt bekövetkezik egy fordulat, mely azt sejteti, hogy az alkotók nincsenek a helyzet magaslatán. Az első részben és a folytatásban is a főszereplő családjának elpusztulása tűzi ki a célt a hős számára. Maximusnak ártatlan felesége és gyermeke esik a gonoszság áldozatául, Luciusnak azonban harcos párja a csatában esik el, Scott pedig úgy tesz, mintha a kettőt ugyanolyannak kellene éreznünk. Ha úgy tetszik, Maximust magas oktánszámú, nagy tisztaságú benzin hajtotta előre, Luciusnak azonban csak valami felvizezett, összepancsolt lötty jutott, így egészen egyszerűen hibádzik a motiváció és ezt a feszültség is megsínyli.
A második részben nemcsak ez a fordulat áll gyenge lábakon, több szereplő esetében sem lehet világosan érteni a miérteket. Ilyen tekintetben Washington karaktere a legnagyobb lufi, ami azért fájó, mert a sztori egyik legfontosabb karakteréről van szó. Sajnos ki lehet jelenteni, hogy alapvető problémák vannak a cselekményben mozgó figurákkal, akik egytől-egyig csak felskiccelt jellemek, mintha a Ki nevet a végén? című társasjátékra felpakolt bábuk lennének. A néző számára Macrinus ugyanakkora rejtély marad, mint az egyébként pozitív szereplő római tábornok, és Lucillával kapcsolatban sem világos, hogyan működik nála az anyai szeretet.
A karakterek szintjén tehát a Gladiátor II alapvető problémákkal küzd, melyeken az sem segít, hogy az impozáns színészgárda ellenére csapnivaló alakításoknak lehetünk szemtanúi. Miközben kétségünk sem lehet afelől, hogy Paul Mescal tehetséges színész, a szerencsétlen forgatókönyv által a karaktere szájába adott sületlenségekkel sajnos ő sem tud mit kezdeni. A Lucillát alakító Connie Nielsen már más tészta. Ő soha nem volt nagy formátumú színész, ami ebben a filmben még látványosabban jön elő. Pedro Pascal ezzel szemben olcsón megússza, a római tábornok figurája ugyan a többi karakterhez hasonlatosan sekélyes, de legalább nála nem bicsaklik meg látványosan a logika és Pascal játéka is kiegyensúlyozott marad. A két császár karakteréről mindez már nem mondható el. A szerepekre felkért színészek láthatóan erőlködnek, de a figuráik egészen egyszerűen nincsenek rendesen megírva, karikatúrákkal pedig nehéz bármit is kezdeni
A legnagyobb meglepetés azonban Denzel Washington, hiszen túlzás nélkül sokkoló, hogy a sztár mennyire rossz ebben a filmben. A 69 éves művész szinte ámokfutást végez a szerepében. Macrinus egyfelől teljesen érthetetlen figura, másfelől pedig a színész elképesztő ripacskodással és nevetséges manírokkal festi őt a vászonra. Nem hittünk a szemünknek, és mivel Washington teljesítményével egyébként nem szoktak nagy bajok lenni, feltételezzük, hogy Scott színészvezetése – vagy inkább annak hiánya – okolható a megdöbbentő eredményért.
Az audiovizualitással alapvetően nincsenek nagy bajok, hiszen főleg a díszleten és a káprázatos jelmezeken látszik a produkcióra ellocsolt irdatlan pénzösszeg, de az első rész nagy erénye, a történelmi hitelesség már erősen problémás. Félreértés ne essék, hajlandóak vagyunk elhinni, hogy az ókori Rómában bedrogozott majmokat uszítottak rá a rabszolgákra és hogy a Kolosszeumban olykor tengeri ütközeteket is eljátszottak, de azzal kapcsolatban már erős fenntartásaink vannak, hogy mindez abban a formában történt-e, ahogyan Scott alkotása bemutatja. A rendező szándéka egyértelműen az volt, hogy látvány tekintetében erősen lálicitáljon az első részre, ami egy ilyen film esetében egészen addig érvényes törekvés, amíg sikerül a történelmi valóság adta keretek között maradni.
Ez azonban csak egy működésképtelen film legkevésbé zavaró darabja. A Gladiátor II nem azért hasal el, mert az ember a rinocéroszháton lovagló izomagyak és a Kolosszeumban úszkáló éhes cápák láttán csak a fejét csóválja, hanem azért, mert az alkotás képtelen érzelmileg bevonni a nézőt. A szereplőket nem értjük, így nem kerülnek közel hozzánk és abban sem tudunk hinni, amit tesznek.
Ridley Scott új filmje talán nem okozott volna ekkora csalódást, ha nem a jól ismert, szeretett és 24 év elteltével is ugyanakkora élményt nyújtó Gladiátor folytatásaként érkezett volna. Akkor sem lett volna jó film, de így, hogy a nagy előd által képviselt minőség ígéretével csábítja a közönséget a mozikba, a nézők többsége garantáltan elégedetlenül fog távozni a végefőcím után.
Scott egy francia magazinnak októberben elárulta, hogy már bele is fogott a harmadik rész forgatókönyvébe, aminek mi most egyáltalán nem tudunk szívből örülni. A második rész egy lelketlen, kusza, teljesen felesleges folytatás, ami semmit nem képes hozzátenni a 2000-ben bemutatott klasszikushoz, sőt, igazából csak elvesz belőle.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
