Tim Wardle rendezésének első másodperceiben belenéz a kamerába egy középkorú férfi, s elsüti azt, amit minden második hasonló doksiban el szoktak sütni: biztosít minket afelől, hogy ha nem vele történt volna az, ami most következik, bizonyára ő sem hinné el. A tapasztalt néző ilyenkor persze csak legyint, láttunk mi már mindent, hát mi a fenét tud nekünk összehordani ez a szolidan kopaszodó amerikai, amin annyira meg leszünk döbbenve, hogy nem érezzük majd túlzásnak ezt a nagy levegővételt?

Elég sok mindent.

A Három egyforma idegen Edward Galland, David Kellman és Robert Shafran története. Fiatal felnőtt korukig azt sem tudták, hogy létezik a másik. Aztán meg kiderült, hogy egypetéjű ikrek. Egymástól nem is annyira távol nőttek fel, más-más családi környezetben, mégis ugyanolyan frizurájuk volt, mindhárman birkóztak, s még akkor is hasonló zsánerben gondolkodnak, ha a lányokról van szó. Egymásra találásukra persze egyből ráugrik a média, igazi sztárokká válnak, nagyjából a létező összes showműsorba meghívják őket – a srácok pedig igyekeznek mindent bepótolni, ami eddig kimaradt az életükből.

És akkor jöhet is a hepiend? Aha. Nem. Egyfelől nevelőszüleik sem tudtak arról, hogy a kisfiúnak, akit nevelnek, ikertesói vannak, s teljesen érthetően válaszokat várnának a szervezettől, amely annak idején intézte az örökbefogadást. De nem kapnak. Közben persze a fiúkat is erősen foglalkoztatja a dolog – hiszen valakik úgy döntöttek, hogy hazugságban kell élniük hosszú évekig, s senkitől sem kapnak rá logikus magyarázatot, hogy ennek miért kellett így történnie.

Ezen a ponton éppenhogy a film felénél tartunk, s ahogy az elején ígérte az a bizony férfi, lassan tényleg nem hisszük el, amit látunk. Kicsit tényleg olyan a sztori, mintha Ivan Reitman klasszikus vígjátéka, az Ikrek elevenedne meg, csak korántsem tűnik viccesnek a cselekmény. Itt ugyanis igazi életekről van szó, komoly lelki tusákról és sérülésekről – de Wardle pontosan tudja, hogy a vászon előtt ülőknek a lehetőségeket szem előtt tartva, úgy kell elmesélnie mindezt, ahogy a moziban szokás. Egy hollywoodi produkcióban.

Így hát az összes csattanó, fontos esemény annyiszor van aláhúzva – szánkba rágott szavakkal, rekonstruált jelenetekkel, azaz mindennel, amivel fokozni lehet az egyébként se visszafogott hatást – ahányszor csak elbírja a történet. És ez a történet bármennyit elbír. Hiszen ahogy haladunk előre, egyre komolyabb, félelmetesebb és szomorúbb lesz az üzenete – hogy a végén valóban csak meredten bámuljunk majd magunk elé.

És még nagyon sokat beszéljünk majd arról, amit ebben a filmben láttunk és hallottunk.