Megvan az a jelenet a South Parkból, amikor Steven Spielberg és George Lucas megerőszakolja Indiana Jonest? Na Neil Marshall valami ilyesmit csinált Hellboy-jal, csak még fel is gyújtotta és ki is belezte utána.
Ritkán akad olyan film, amit szinte képtelenség elrontani, csak minimális odafigyelésre van szükség, aztán máris le lehet szakajtani munkánk gyümölcsét, ami tonnaszám terem, utána pedig megkérni a kamiont, ami a bevételeinket szállítja, hogy öntse a földre a dollárkötegeket, amelyeknek a közepére feküdve pénzangyalosat játszanánk naphosszat. Szóval ritkán akad olyan film, amit ezek után mégis elrontanak. Mintha a legtökéletesebb ziccert akarnád végrehajtani, majd mosolyogva a palánknak koppannál, szét is törnéd a fejeddel azt, hogy aztán lefelé zuhanva még tökön is verd magad a labdával. Az új Hellboy ilyen film, és sajnos védhetetlen.
Guillermo del Toro nem nagyon tudott összehozni egy újabb részt Ron Perlmannel, nem is nagyon akart, így viszont beindult a reboot-gépezet, gyorsan megszerezték a főszerepre a Stranger Things miatt most amúgy is mindenki szívében ott lapuló David Harbourt nagyon helyesen, kiindulási pontnak pedig megtették A nagy vadászat című képregényt, ami akár tök jól is elsülhetett volna.
A képregény alapsztorija ugyanis elég komplex és akciódús egyben, van benne dráma, látványos harc, meglepetés, laza stílus, tehát minden, ami általában egy jó Hellboy-filmhez kell. Erre jött Neil Marshall rendező és Andrew Cosby forgatókönyvíró, és rittyentettek az egészből egy rettenetesen kiherélt verziót úgy, hogy a végeredmény egyébként sokkal, de sokkal véresebb, mint amit a képregényben láthattál.
Az új Hellboy legnagyobb problémája az, hogy nem volt senki, aki azt mondja, srácok, ezt így lehet, hogy nem kellene mozikba küldeni, mert nem oda való. Ez maximum DVD-n, esetleg Netflixen megy el, majd valahogy nem rakjuk fel 1080p-ben. Blu-rayen sem adjuk ki, mert HD-ban kiderül, hogy ronda. Ami az előzetesekben kisképernyőn még jól nézett ki, az a nagyvásznon néha irdatlanul gagyi, mintha senki sem ellenőrizte volna a film minőségét, mindent csak úgy kipakoltak volna, ahogy készen lett, jó lesz az úgy.
A CGI olyan, mint amilyeneket a 2000-es évek eleji PC-s játékok átvezető filmjeiben is láttál, nem hozzáad a filmhez, hanem elválik a valódi szereplőktől és tájaktól, néha esküszöm, a framerate sem volt rendben, így már a film elején magasra húzza az ember a szemöldökét, amikor Hellboy kezén egy skorpió mászkál, aminek embertelenül olcsók a textúrái, a mozgása pedig olyan darabos, hogy ha azt mondják, az ott stop-motion skorpió, én séróból elhiszem.
Az egész moziról üvölt, hogy rettenetesen kevés pénz volt rá, és nem is próbálták meg elegánsan elkenni ezt a problémát, büszkén vállalták az ötéves Kovács Pistike animációs tehetségét, és testvére, a hároméves Kovács Fannika forgatókönyvírói zsenijét. Így történhetett meg, hogy a párbeszédek néha fizikai fájdalmat okoznak, hogy minden húsz rossz beszólásra jut egy viszonylag jó. Csak hogy a kedvencünket idézzük: „Tudod, mi rosszabb annál, ha hátba szúrnak? Ha hátba szúrnak!”. Igen. A helyzet ennyire rossz.
David Harbour egyébként nem is lenne rossz Hellboy. Nem ő tehet az egészről. Ránézésre sokkal jobban hasonlít a képregényes pokolfajzathoz, csak éppen nem nő annyira az ember szívéhez, mint Ron Perlman, aki vicces, szarkasztikus, kemény, laza Hellboyt játszhatott el, akinek minden mozdulata a helyén volt, és minden egyes megnyilvánulása is. Harbourral már nem volt ilyen kegyes a sors, az előbbihez hasonlóan béna sorokat kell elpuffogtatnia, hol gyerekesen lazán, hol keménykedően kell fellépnie, és megteszi, ami tőle telik, de csodát képtelenség volt művelni azzal, amit kapott.
A történetben egyébként lenne kraft, ha nem változtattak volna rajta kényük-kedvük szerint. Hellboyt egy titokzatos társaság Angliába csábítja, hogy megküzdjön pár óriással, de a dolgok nagyon másképp alakulnak. Közben a Vérkirálynő, Nimue igyekszik visszatérni szétszabdalt mivoltából, és rendet tenni a világban, már ha a rendrakás azt jelenti, hogy mindenki beledöglik abba, hogy a pokol teremtményei elfogyasztják, mint egy véres ropit. Hellboynak azonban egy sokkal meredekebb dilemmával kell szembesülnie, amikor fontos információkat tud meg a múltjáról.
Na pont ezek a dilemmák lesznek nagyon súlytalanok ebben a filmben, helyette bepakolnak inkább horrorisztikus jeleneteket, rengeteg vért és belet, csak hogy legalább tényleg kiérdemelje a mozi a 18-as karikát. Néha közben egészen konkrétan megidézi a képregények kockáit, aztán nagyon messzire távolodik tőlük, hogy nettó akciófilmet hozzon ki ebből az egészből, például a képregények egyik karakteréből, Alice-ből bunyós-lövöldözős macát farag, plusz odapakol melléjük egy társat, aki körülbelül annyira körültekintően lett megírva, hogy semennyire sem.
De van itt még egy borzalom, akit úgy hívnak, hogy Milla Jovovich. Nem csak túltolja Nimue szerepét, de olyan mértékű ripacskodást művel, hogy már-már az jutott eszembe, talán borzasztóan érezte magát ettől a filmtől a forgatásokon, és ha már a legjobb nem lehetett, igyekezett a legrosszabb lenni benne. Sikerült.
A Hellboy-reboot olyan, mint egy hosszú fan film, amire a megszokottnál több pénzt sikerült összeszedni, és mivel valamelyik ismerősünk ismerőse egy híres színész, bedumálták a produkcióba, majd el is vállalja azzal a feltétellel, hogy hoz magával egy másik színészt, akit nem akarsz a filmedben látni, de ez van, már benne van és kész. Az új Hellboy maximum a vér terén teljesít, és bár van néhány jobb pillanata, inkább a pokol kénköves bugyraiban merüljön el, hogy csak az első két filmre emlékezzünk inkább. De legalább a soundtrack jó. Az viszont maradéktalanul.