Pawel Pawlikovski a 2013-as Ida után nem sietett a rendezéssel, mondjuk ha az ember olyan filmet hoz össze, aminek az összes képkockája mehetne kiállításra, az tényleg ne is rohanjon semmivel. A Hidegháborúra megérte várni, mert egy olyan szerelmes sztorit kaptunk vele, amit nagyon nehéz lesz elfelejteni, még akkor is, ha a szereplőivel azonosulni néha nagyon nehéz.

A sztori főhőse Wiktor, az egyik híres lengyel énekes-táncos csoport vezetője, amelynek társulata népzenei hagyományokon alapul, és ebből nem is nagyon szeretne engedni. De ahogy azt a Móricka elképzeli, szembe találja magát Sztálinnal és kedves kis diktatúrájával, ami szeretné, ha mostantól arról énekelnének, hogy a vezető nagy és hatalmas, és mindannyian mennyire szeretik őt, főleg falun, hogy jobban menjen a munka a földeken.

De Wiktor találkozik valami sokkal veszedelmesebbel is, egy izgalmas és gyönyörű nővel, Zulával, aki azonnal megfogja a figyelmét az egyik társulati castingon, majd rövid úton egymásba is szeretnek. Kapcsolatuk azonban meglehetősen bizarrul alakul, egyre nagyobb áldozatokat hoznak egymáért, és nem nehéz kitalálni, hogy semmi jó sem sülhet ki az egészből.

Pawlikowskira is rámosolygott a szerencse a castingon, Joanna Kulig és Tomasz Kot is zseniálisak, működik közöttük a kémia, már-már elhiszed nekik, hogy az a rengeteg áldozat teljesen természetes velejárója egy ilyen szerelemnek, ami még akkor is működik, amikor elvileg nem kellene, amikor a felek már bántják egymást, de közben mégsem tudják gyűlölni a másikat.

A kapcsolat alakulását zseniális módon egy dal vissza-visszatérésével érzékelteti a film, egyszer nyers, harsány, egyszer fülledt, egyszer játékos, de mindig más és más, hiszen ahogy a karakterek is változnak, úgy változnak a dalok, amelyeket előadnak, de csak hangulatban, a lényeg mindig ugyanaz. Pont mint a kapcsolatuk. Lehet, hogy más stílusban élnek már, de a lényeg nem változik, mondhatni, a dal ugyanaz marad, a szerelmük akkor is megváltoztathatatlan, ha úgy tűnik, minden ellenük szól.

Csak egyetlen probléma van: maguk a szereplők. Egy idő után tényleg elég nehéz szurkolni annak, hogy legyenek végre egymáséi, de ez sem a véletlen műve, hiszen valahol mindketten beleőrülnek ebbe az egészbe, a világba, amely körülveszi őket, az engedményekbe, amelyeket a világnak, a rendszernek tesznek, ahogy fel kell adni az elveiket, miközben teljesen természetesnek kell lennie, hogy úgy is szeretik egymást, hogy házasságaik/kapcsolataik vannak.

A Hidegháború pont azt a kettősséget mutatja meg, amit a főhőseinek át kell élnie: a természetességet a természetellenességben, a lehetőség kihasználását a lehetetlenségben. Kérdés viszont, hogy minden lehetőséggel élni kell-e, és ha valahol, hát itt azért erősen megkérdőjeleződik a film sztorija. Egy idő után ugyanis agyrém, hogy miket vállal be egymásért a pár, onnantól kezdve már kicsit nehezebb komolyan venni a nagy szerelmet, nehéz átlátni, hogy tulajdonképpen mi hajtja ezeket az embereket egymáshoz a színtiszta őrületen kívül.

De hát a szerelem lehet színtiszta őrület is, amelyben semmi sem számít, ami kinyírja a benne szereplő feleket, és ez pont egy ilyen szerelem. Nem érdemes megérteni, valószínűleg Wiktor és Zula sem értik, inkább hagyják, hogy az érzelmeik irányítsák az életüket, még ha nagy is lesz ennek az ára. A Hidegháború minden tekintetben nagy film, még akkor is hatással van rád, ha nem tudod megérteni a szereplőit, csak mész velük lefelé a lejtőn, és utána hetekig azt énekled majd, hogy „ojjojjoj”. De ezt a legkevésbé sem bánod majd.