Mert van ugye ez a bizonyos J. K. Rowling, aki megajándékozta a világot a Varázsvilággal, ami most már legalább három generáció csodálatát és rajongását tudhatja magáénak, csak aztán felemlegetett bizonyos biológiai tényeket – mint például azt, hogy azokat az embereket, akik menstruálnak, nőknek hívjuk –, melyekkel rendesen kiborította azokat, akik egy elejtett szóban is képesek felfedezni a homo- és/vagy a transzfóbia csíráit. A cancel culture gépezete turbóüzembe kapcsolt, a Twitter pedig hosszú hónapok óta attól hangos, hogy Rowling gyűlöli a transzneműeket, melyre nyilván nem lehet más a válasz, csak az írónő megfosztása az általa teremtett mítosztól.

Még olyan ügybuzgalmár is akadt, aki ingyen vállalta, hogy ha valaki beviszi hozzá a Harry Potter-köteteit, ő azokat úgy köti át, hogy ne szerepeljen rajtuk Rowling neve. Ehhez csak ennyit: márpedig a hőbörgők megrepedhetnek, Harry Pottert akkor is J. K. Rowling teremtette, így ezúttal nincs helye félmunkának. Tessék akkor már vagy elfelejteni az egész Varázsvilágot, vagy ha ez nem megy, befejezni a művek köpködését a szerző magánvéleménye miatt!

A Hogwarts Legacy alkotóinak magatartása sem volt túl szimpatikus, hiszen az Avalanche Software szóvivői nem győztek elhatárolódni az írónőtől, hangsúlyozva, hogy a játék fejlesztésében Rowling semmilyen módon nem vett részt, miközben végső soron ők is a körbeköpködött művész szellemi termékéből fogják degeszre tömni a zsebeiket.

Na de ez van; rohadt egy képmutató világot élünk, az viszont mindenkit vigasztalhat valamelyest, hogy a Hogwarts Legacy egészen káprázatosra sikerült.

Meg aztán végül az Avalanche is kénytelen volt megtanulni a leckét, hiszen rá kellett jönniük, hogy akiknek a nagy elhatárolósdival meg akartak felelni, azoknak igazából nem is lehet. Imígyen a Varázsvilág első transznemű karakterét is teljesen feleslegesen tették bele a játékukba, a férfiből nővé vált figurát ugyanis Sirona Ryannek nevezték el, és már emiatt is megy a hőbörgés a Twitteren. A karakter nevében ugyanis együtt szerepel a Sir és a Ryan szó, ami a hiperérzékenyek szerint túl maszkulin, így továbbra is szép számmal akadnak olyanok, akik nem hajlandóak emberszámba venni azokat, akik leülnek játszani ezzel a produktummal.

Nos, ezen a ponton most már tényleg érdemes elengedni fül mellett a hőbörgők sirámait és keresztülgyalogolni a játék körüli óbégatás libafosszínű ködén, hiszen az alkotás maga a mennyország azoknak, akik imádják Harry Potter világát, sőt, azok is szeretni fogják, akik csak egy látványos akció-szerepjátékkal ütnék el az idejüket.

A cselekmény egy koboldlázadás kellős közepébe hajít minket, melyben egy Ranrok nevű rosszarcú szeretné kicsit felforgatni a varázslók világát, amiben végül nekünk kell megakadályoznunk. Az már a Hogwarts Legacy első félórájában kiderül, hogy nemcsak szemet gyönyörködtető, de még esze is van. A varázslóképzőbe ugyanis némileg túlkoros, kapásból ötödéves diákként nyerünk bebocsátást, az alkotók pedig ezzel a különleges státusszal meg is oldják, hogy a játékosnak ne kelljen beszállnia az elsőéves kisdiákokat pörgető mókuskerékbe. Gyakorlatilag te döntöd el, min akarsz részt venni és mi az, amihez nincs kedved, és ez a nagy fokú önállóság egyáltalán nem feszíti szét a sztori kereteit. Bár vannak olyan területek, melyeket csak bizonyos küldetésekkel lehet megnyitni, ezeket leszámítva arra mehetsz, amerre a kedved tartja.

Felfedeznivalóból bőven akad, a játéktér ugyanis hatalmas.

Nemcsak a Roxfortot járhatod be, de annak tágabb környezetét is, így eljuthatsz a Tiltott rengetegbe, és a Roxmorts nevű faluba is viszonylag hamar beteheted a lábad. A játékban így temérdek a tennivaló, a történet ráadásul nem kevés mozgásteret ad abban, hogyan oldod meg az előtted tornyoluló kihivásokat. Elsajátíthatsz akár főbenjáró átkokat is, hogy aztán sötét varázslóként úgy szórd az Avada Kedavrákat, mintha nem lenne holnap, de ennél némileg békésebb megoldásokkal is legyűrheted az akadályokat. A harcrendszer könnyen tanulható, egy fannak pedig szinte tízpercenként óriási mosolyt csalnak az arcára a könyvekből ismert védekező, támadó és egyéb hatásokat kiváltó varázslatok.

Amit nem lehet szavakkal leírni, az a hangulat. Az Avalanche művészei egészen zseniálisan idézik meg a könyvek és a filmek hangulatát, még úgy is, hogy a játék nem a modern világban, hanem az 1800-as években játszódik. A Roxfortban diákok tesznek-vesznek, szellemek suhannak keresztul a folyosókon és festmények szólnak ki nekünk lépten-nyomon. Természetesen a Teszlek Süveg is a fejünkre kerül, házat is választhatunk, majd személyre szabhatjuk a varázspálcánkat, és élhetjük egy roxforti diák mindennapjait. Egyetlen dolog maradt ki a mókából, mégpedig a kviddicsezés, a seprűnyélen repkedés azonban beköszön, sőt, legendás állatokkal is találkozhatunk a masszív játékidő alatt.

A fejlődési rendszer nem igazán mély, cserébe pofonegyszerű és magától értetődő, ami attól függően pozitívum vagy negatívum, hogy az ember egy vérbeli RPG-t vagy egy RPG lightot szeretett-e volna kapni az alkotástól. Ha az előbbit, akkor előfordulhat, hogy a játékost némileg frusztrálni fogják a játék korlátai és a sztorivezérelt cselekmény. És ha már a viszonylagos negatívumokról esett szó, olykor egy-egy bug is beúszik a látómezőbe, az összkép azonban még ezekkel együtt is káprázatos.

Nincs mese, itt a főcím egy rajongó számára tényleg belépést jelent a mennyek kapuján. A sztori érdekes, az audiovizualitás lehengerlő, a harcrendszer könnyen tanulható és izgalmas, az alkotók ráadásul teletömték az óriási játszóteret olyan érdekességekkel és kikacsintásokkal, melyek láttán olvadozni fog mindenki, aki kicsit is szereti Rowling Varázsvilágát.

Nemcsak a már említett zúgolódás, de a hype is hatalmas volt az Avalanche játékának megjelenése előtt, ám ezúttal azon ritka esetek egyikének lehettünk szemtanúi, amikor egy alkotás teljes mértékben teljesíti az elvárásokat. A Hogwarts Legacy a saját jogán is kiváló videojáték, amit még a legelvakultabb fanok sem akarnak majd kitagadni a Harry Potter-univerzumból.