Lil Dicky munkásságát egyébként alapból is érdemes ismerni. A David Andrew Burd néven anyakönyvezett 32 éves philadelphiai srác nem a gettóból esett be a zenebizniszbe. Tisztes középosztálybeli zsidó családból származik, a suliban végig jó jegyei voltak és még balhéba se keveredett soha. Pontosan úgy is néz ki, ahogy ezen infók alapján elképzeled. A fizimiskája nem is állhatna távolabb az amerikai rapszcéna átlag arcainak fenyegető megjelenésétől, és a helyzet az, hogy erre emberünk még rá is játszik.

Egy olyan műfajban, ahol még azok is vídiakeménységűnek tettetik magukat, akiket amúgy egy nyári szellő is ledöntene a lábukról és ahol mindenki arról reppel, hogy "szét leszel baszva", ő képes azzal nyomulni, hogy kicsi a farka, béna a csajozásban, elrontotta a kapcsolatát élete szerelmével, a menőknek nem kellene annyira szórni a pénzt, meg egyébként is fontosabb lenne a bolygónk megmentése egymás "szétbaszásánál". Csinálja ezt úgy, hogy a raptechnikája kifogástalan, a zenei alapjai rendben vannak, és ami a lényeg, a szövegei szétrobbannak a zseniális öniróniától, az olykor okosan becsomagolt, máskor keményen az arcodba tolt műfaj- és társadalomkritikától.

Ebben a számában például arról reppel, mekkora szívás, ha a barátnőd exe álompasi...

... itt pedig simán felkérdezi a rap jeleseit, hogy mégis, mi a töknek kell folyton a pénzzel menőzni:

Nem is kell ragozni, a csávó igazából imádnivaló, és ha az előzőekben mutatott videókból még nem jött volna le, mennyire jól nyomja, nézd csak meg a Snoop Doggal közös dalát!

Szóval van a karakterben kraft, de annyi, hogy az simán elég egy saját sorozatra. A Dave című szériában Dicky saját magát alakítja, és azt mutatja meg, hogyan próbál egy alig ismert művész feljutni egy olyan műfaj csúcsára, mely látszólag nem is akar tudni a hozzá hasonló alakok napi dolgairól.

A Dave valami elképesztő nyíltsággal és öszinteséggel beszél szinte mindenről, amihez hozzányúl. Dicky elcseszett farka miatti frusztrációi ugyanolyan kendőzetlenül jelennek meg – verbális, és majd' vizuális szinten is –, hogy az érzékenyebb nézők garantáltan bele fognak pirulni. Az alkotók nem finomkodnak; simán megmutatják, hogyan dug meg a főhős a barátnője után egy groteszk szilikonsegget, és azt is egyenesben nézheted végig, ahogy Dave összefossa magát, miután jófejségből megkóstolja az anyósjelölt főztjét.

Kemény képsorok, mégis, az igazi polgárpukkasztás érzelmi síkon zajlik. Az egyik epizódban például egy elhunyt kisfiú szülei arra kérik Dickyt, hogy lépjen fel gyermekük halotti torán. Egy másik részben a csapat MC-jéről derül ki, hogy bipoláris személyiségzavarban szenved, megint máskor a főszereplőnek arra kell ráébrednie, hogy egész addigi életében gyakorlatilag bántalmazó kapcsolatban létezett gyerekkori barátaival. Az alkotók pedig egyáltalán nem finomkodnak. Amit meg kell mutatni, azt megmutatják, amit ki kell mondani, azt kendőzetlenül kimondatják a szereplőkkel. A Dave annyira bevállalós és közvetlen, hogy szinte már intim közelségbe hozza a karaktereit.

Szerencsére a témaválasztás sem megúszós. Egyetlen epizódot sem tudunk mondani, ami ne olyan problémákat állítana a fókuszpontba, amelyekkel egy átlagember is találkozhat élete során. Dave-nek, ugyanúgy, ahogy bármelyikünknek, meg kell küzdenie saját kishitűségével, félelmeivel, szembesülnie kell azzal, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik, vagy épp döntenie kell párkapcsolat és karrier között, ez utóbbit egy meglepően érzékeny és megható részben, amit még a már említett cifrafosás sem tud tönkrevágni.

Ez a sorozat lehet egyesek számára olykor bántóan harsány vagy ízléstelen, de mindeközben hatalmas szíve van és nem karikatúrákként, hanem igazi hús-vér emberekként kezeli a karaktereit. Olyan, mint egy különösen eredeti vígjátéksorozat Photoshop nélkül. Semmiképpen nem követsz el hibát, ha adsz neki egy esélyt.