Bezony, ez amolyan igaz történet – mármint, az amolyan most arra vonatkozik, hogy amolyan hollywoodi ihletettségű, francia gyártású produkció ez, amelyben szép Afrika, szép a farm, szép a kislány (Daniah De Villiers), szép az anyuka, szép (jóképű) az apuka (Langley Kirkwood), szépek az oroszlánok – és persze kicsit sem szépek azok a gazemberek (például Brandon Auret), akik sok pénzért fel akarják kínálni a szelídített vadakat szánalmas hobbivadászoknak. Letisztult tanmese, mondhatnánk.

S tulajdonképpen mondhatjuk is, hisz Gilles de Maistre filmje képeslapesztétikában és üzenetben valóban erős: a dráma úgy is működik benne, hogy meglehetősen papírízű – köszönhetően annak, hogy bármennyire is szeretnénk esetleg, hogy többdimenziósak legyenek a karakterek, annak aligha lehet ellenállni, ahogy Mia sétál Charlie-val a vadonban, közben meg odaillő zene szól.

Erről szól az egész, ahogy Mia és Charlie egymásra talál, aztán sétál és menekül – először persze a kislány vágyna vissza Londonba, de ki tud ellenállni egy cuki kisoroszlánnak, hát mi se tudunk, mit szóljon az, aki a karjaiban ringatja, majd később nagymacskaként is játszik vele? A környezet persze hüledezik, hisz egy oroszlánnal nem lehet cicázni (ezt jóóó sokszor el is mondják a filmben), de attól tényleg nem kell tartanunk, hogy Charlie leharapná Mia fejecskéjét. Ez nem az a sztori. Ez nem olyan sztori.

Az ismeretterjesztés pipa, aranyos gyerek pipa, a valóságból átemelt konfliktusok pipa – s ha legalább havonta lenne egy hasonló kalandfilm a mozikban, akár még azt is írhatnám, hogy a pipálás kevés, tessék kicsit még igazibbnak lenni. Na de, nagy a hiány a hasonló filmekből, így aztán a Mia és az oroszlán tényleg képes kitűnni a tök egyforma családi mozik rengetegéből. Akkor is, ha giccses, ha sematikus, akkor is, ha túl hosszúnak tűnik – akkor is, ha lehetne sokkal, sokkal emlékezetesebb.

De most akár ez az egyetlen fehér oroszlán is lehet húsvétkor király.