Shyamalan visszatért, de az Idő sajnos megint csak az bizonyítja, hogy az az ember, akinek minden díjat oda kellene adni, az bizony az előzeteseket vágó félisten.
Juj, már megint egy Shyamalan-film, lehet megint reménykedni abban, hogy újra megtörténik a csoda, és összehoz a mester egy olyan filmet, amitől inkább megölelné az ember, és nem akarja majd pofán vágni egy büdös lazaccal. De ennek a valószínűsége igen csekély. Néha ugyan tényleg összejön a meglepetés, de nem véletlenül fél mindenki Shyamalantól, aki legutóbb például összehozta az utóbbi évek egyik legígéretesebb visszatérését az Széttörvével, majd összetörte a reményeket annak nem túl acélos folytatásával, aztán visszakerültünk oda, ahonnan indultunk.
Tegyük hozzá, sosem Shyamalan alapötleteivel van a baj. Szinte minden filmjének remek az alapsztorija, és nincs ez másképp az Idővel sem. Mert hát olyannal, hogy egy vízparton egyszer csak rohamtempóban kezd telni az idő, nem sok ember hozakodik elő, pedig amikor az ember a strandon leküld egy sajtos-tejfölös lángost, bedobja habtestét a vízbe, majd alszik két órát az árnyékban, mindez simán megtörténhet.
Az Oldban azonban nem ennyire kedvesen telik gyorsan az a rohadt idő, itt bizony a fiatalokból fél óra alatt válik nagyfiú/nagylány, a holttestek pedig pillanatok alatt enyésznek el, ez pedig már önmagában is a frászt hozza az emberre. Shyamalan azonban nem kifejezetten rémisztgetni akar (pedig megteszi), hanem elgondolkodtatni, és ez az, ami nem mindig megy neki annyira jól. De hát majd az egészet megmenti úgyis a nagy csavar a végén, nem?
Nem, pedig Shyamalan abszolút a klasszikusai felé fordult nagyon helyesen, így meg lehet rémülni párszor, végig ott van egy kifejezetten borzongató, feszült hangulat, és igazából meg is szereted annyira a karaktereket, hogy nem szeretnéd, ha megdöglenének, amíg kettőt pislognak.
A sztorit Shyamalan a Sandcastle című francia képregényből vette, legalábbis az ihlette, viszont nem érdemes egyértelmű képregényfilmként tekinteni az Időre. Az író-rendező tényleg megpróbált ebből a parti rettegésből valami nagyot alkotni, valami olyat, amiről még hetekig-hónapokig beszélgetni fogunk. És fogunk is. De nem annyira az öregedéssel járó problémákról, a problémákhoz való hozzáállásunkról, az időnk felesleges elcseszéséről, a hatékonyabb, boldogabb életről, inkább arról, hogy hol csúszott ez az egész félre, illetve hogy félrecsúszott-e egyáltalán, vagy így volt-e ez jó, mert így legalább egyértelműen kiváltott valami hatást a nézőjéből. Még ha utálta is.
Az Idő ugyanis néhol kifejezetten hatásos, néhol meg olyan, mintha egy rettenetes mexikói szappanoperát nézne az ember, amiben ráadásul úgy ugrálnak előre az időben, hogy az sokszor totálisan kizökkenti a nézőt. Például akkor, amikor azt látja az ember, hogy a hatéves gyerekek egyik pillanatról a másikra már tinik, akik éppen hogy-hogy nem, a másodperc tört része alatt annyira össze is melegednek, hogy lefeküdnek egymással. Ezek szerint az öregedéssel a tudást is megkapják ezek a csepp gyerkőcök, milyen praktikus. De a film végén ugyanezek a gyerkőcök már jóval idősebb fejjel azt boncolgatják, hogy milyen fura, hogy pillanatokkal ezelőtt még gyerekek voltak, és igazából még mindig azok, úgyhogy építenek is egy homokvárat.
Az Idő teljesen öncélúan bánik a karaktereivel, és ami még rosszabb, az idővel.
A mentális érést és a felnövést a test öregedésétől külön kezeli, nem is egyformán öregednek a parton héderező emberek, márpedig a szabály egyszerű: mindenki félóránként egy évet öregedik. Már aki. Már ahogy. Ha éppen úgy alakul. A gyerekek inkább nagyot ugranak előre az időben néha, az idősebbek meg finoman ráncosodnak, aztán hirtelen mentális változásokon mennek át, de semmi sem történik folyamatosan, csak és kizárólag hatalmas ugrásokkal.
Shyamalan a saját szabályait köpi szembe. Egyszerűen mintha nem is érdekelné, hogy mit vázolt fel, ő inkább úgy dönt, hogy a saját feje után megy, hátha a nézőnek is rendben lesz a sok következetlenség. A rendező szerencséje az, hogy pont annyi a jó pillanat az Időben, mint a kínos. Pár ponton kifejezetten szépen mutatja be az öregedéssel az ember fejében lejátszódó folyamatokat, de elköveti minden idők egyik leghülyébb filmes műtétjét is, amit nem lehet megbocsátani neki.
Nem az Idő győzi meg az embert arról, hogy Shyamalan jó író lenne, rendezőként talán két fokkal erősebb. Néhol vállalhatatlanul giccses, máshol nevetségesen horrorisztikus, csapongó minőségű mozi az Old, ami után most már végképp el kell engedni ezt a faszit, de valószínűleg többen így is magukhoz nyúlnak majd, amikor kijön egy újabb előzetese. Megpróbálunk nem bedőlni megint a trükknek. De ha elég idő telik el, akkor lehet, hogy elfelejtjük, amit Shyamalan okozott nekünk ezzel a 108 perccel, és persze a korábbi borzalmaival.