Kemény dolgokat tapasztaltunk az MTV Europe Music Awardson Londonban. Szerettük, de nem volt egyszerű menet.
„Gyerekkorotokban MTV-t néztetek, és mind itt akartatok lenni. Hát most itt vagytok!” – mondja magabiztos mosollyal Sway egy széken ülve a szintén mosolygó Rita Ora mellett, és igaza van. Rohadtul igaza. Mindig is itt akartam lenni. Kiskölyökként bámultam az MTV-t, ahogy mindenki. A csatorna volt számomra maga a zene. Emlékszem, amikor nagy dérrel-dúrral beszerelték a műholdvevőnket valamikor időszámításunk előtt 1765-ben, és amikor állítgatták a csatornákat, egyszer csak bejött az MTV. Pontosan emlékszem az első pillanatra, az első dalra, az első klipre. Jazzy Jeff and the Fresh Prince: Summertime. Bénultan álltam a tévé előtt. Azonnali szerelem volt. Mint ahogy mindenkinek a harmincasok közül, az MTV az életünk része lett. Aztán nem lett. Más idők jöttek, más programstruktúra. Valóságbarátabb. Mármint valóságshow, érted.
Sok apróság azonban mindannyiunkban megmaradt, amit neki köszönhetünk. Ilyen mondjuk a teljes ’90-es évek. Azok az idők már nem jönnek vissza, de bármikor könnyes szemmel gondolok azokra a jó kis régi Most Wantedokra Ray Cokesszal, az Unpluggedokra, a Yo! MTV Rapsre, a Headbanger’s Ballra, a Video Music Awardsra és a Europe Music Awardsra. Éppen ezért jött elő belőlem az artikulálatlanul sikongató kissrác, amikor közölték, hogy elnézhetek idén Londonba az EMA-re, és beszippanthatom a jó öreg MTV-feelinget, hátha megint elkap a gépszíj, és azt üvöltöm majd hetekig, hogy „i want my MTV”.
Azt meg kell hagyni, hogy az MTV-nél nem sok csatorna találta ki jobban magát a zeneipar látszólagos összeomlása után. Igen, zseniális dolgot hajtottak végre, csak a marketingjük valami csapnivaló volt. Mindenki úgy van vele ugyanis, hogy a csatorna megszűnt létezni, reality tévévé vált, amiből eltűnt a zene, eltemettük, béke poraira, a franc se fog valóságshow-kat nézni rajta, nézze az, akinek két anyja van, meg valami fura perverziója. A zseniális húzás az volt, hogy tematikus csatornákra bomlottak, és bár az MTV Europe valóban nem tartalmaz szinte semmiféle zenét, a többi (Base, Rock, Hits, Music, Dance, stb.) pont ugyanannyi zenét tol az arcodba, mint régen, sőt, igazából többet. Csak ez a pár csatorna nincs mindenhol. És ez a baj. Ezért nem tudja az átlag magyar néző hova tenni az EMA-t, pedig ez bizony az MTV Hits díjátadója, ha szigorúan vesszük.
Ezúttal Londonban szórták ki a díjakat egy szokás szerint baromi látványos show keretében, ész nélkül szórják a dollárt az MTV-nél erre az éves parádéra, mintha nem lenne holnap, a végén konkrétan pénzeső is volt, mondjuk kamupénz, de lehet, hogy csak messze ültünk, és a távolság eltakarta a valót. Az EMA még mindig nagy cucc, mert felvonulnak itt a világsztárok, beülnek, fellépnek, átveszik a díjat, és nem csak a mucsalyröcsögei diszkók és a kereskedelmi rádiók nyálslágereinek szupersztár királyai, de még a legnagyobb legendák is képesek fellépni, ha úgy adódik.
Na de kezdjük az elején. A Viacom jóvoltából ott lehettem az EMA-t megelőző eseményeken is. A parádé már szombaton kezdődött, egy nappal a show előtt, ahol is először egy showcase keretében tartott öntömjénezést a Viacom, de azt legalább marha szórakoztatóan csinálták, elhozták Bumblebee-t a Transformersből, a Tini Nindzsa Teknőcöket, egy kis Star Treket, egy kis SpongyaBobot, minddel lehetett fotózkodni, de ez mind lófütty ahhoz képest, hogy berendezték a Jóbarátok nappaliját, amibe ha beülsz és készíttetsz magadról egy képet, a világ legnagyobb szarházija leszel a barátaid szemében, mert hát valljuk be őszintén, mindannyian eladnánk a fél életünket, ha beléphetnénk a Friends legendás nappalijába. Ó… te… jó… ég!
Aztán oldalra nézek, hát az ott nem a Jedward? Igen, azok az ecsetfejű ír ikrek, akik énekelni alig-alig tudtak, de mivel a tinilányok olajat pisiltek utánuk, összehegesztettek a rettenetes hangjukból és csinipofijukból egy korrekt karriert, aztán egy ideje a jó isten se hallott felőlük. Nem igazán örültek kedves barátaim ártatlan érdeklődésének, akiktől kérlelhetetlenül jött az obligát kérdés: ti hova tűntetek, srácok? A megsértődés pillanatok alatt járta át minden porcikájukat, aztán nagyduzzogva csak annyit mondtak, hogy ők nem tűntek el, majd stílszerűen eltűntek. Ja, annyira köztudatban vannak, hogy bár eléggé képben vagyok mocsokpopból, meg kellett gugliznom, hogy mi a helyzet velük: sikeresen szerepeltek idén a Celebrity Big Brotherben (már másodszor), benne voltak a Sharknado utóbbi három részében, modellkednek, és majd lesz egy új lemezük is, isten irgalmazzon nekünk. Tehát mondhatjuk, hogy nem tűntek el, de csak térdcsapkodós röhögés kíséretében, mert hát kit akarunk átverni…
Itt mindenesetre csak két emberrel fotózkodnak: boldoggal és boldogtalannal. Majd megjön a show házigazdája, Rita Ora, aki az MTV legendájával, Sway-jel cseveg a műsorvezetés nehézségeiről. „Köszönöm az MTV-nek, hogy ennyire bízik bennem!” – mondja Rita. „Az MTV egyáltalán nem bízik benned!” – mondja Sway. Mindenki röhög. Szerintem Sway nem viccelt. Rita mindenesetre közli, hogy fantasztikus este lesz, óriási lesz a színpad, gigantikus a látvány, és amint vége, azonnal lehúz egy gin-tonikot, és kér valakitől egy cigit… azaz hogy nem, a dohányzás rossz, ő nem dohányzik, abszolút nem, és gyerekek amúgy se fogyasszatok drogokat, mert a drog rossz. Értem? Na de kint van az új slágerem, az Anywhere, hallotta már valaki?
És akkor most fáradjunk át a U2 koncertjére a Trafalgar térre! Bonóék pontban hétkor belecsapnak a Sunday Bloody Sunday-be, és akkor még nem tudjuk, hogy még 40 perc, és le is sétálnak, mert ez egy minikoncert, mini setlisttel, nagy világbéke-beszédekkel, de szó se róla, igyekeznek tényleg mindent kihozni ebből a rövidke menetből. Aztán jön a sokk: a U2 után fellép David Guetta. Kicsit félve gondolkodunk el azon, hogy tulajdonképpen a U2 most Guetta előzenekara? Hát itt tart ez a nyüves popszakma? Az emberek tulajdonképpen elviselik Bonóékat, amíg meg nem érkezik a Nagy Playgomb Bűvölő Ember, és nem tesz úgy, mintha keverne?
Szó sincs erről, a tömeg fele lelép Guetta kezdése előtt „fussatok, bolondok” felkiáltással, aki írd és mondd hajszálpontosan ugyanazt a szettet nyomta le, amit lenyomott nálunk is egy éve, legalább néha egy erősebb változtatást eszközölhetnének azon a pendrive-on, ami a már megkevert műsort tartalmazza. Vagy legalább átmásolhatnák a tartalmát egy feketéről egy pirosra. De hősünk rendületlenül úgy tesz, mintha ott helyben keverné dettó ugyanazt a dalsorrendet, amit már évek óta. Látványosnak látványos, de annyira tufa a műsor, hogy inkább lelépünk, mert bárhol jobb Londonban, mint egy David Guetta-haknin a metsző hidegben, még akkor is, ha ingyen van a pia.
Másnap. Este fél hatkor nyílik minden újságíró legkedvesebb húspiaca, a vörös szőnyeges bevonulás. Már azokról az újságírókról beszélek, akik valami egészen világhírű magazintól/tévétől/rádiótól jönnek, hiszen mindenki másnak csak a resztli jut, de meg lehet kísérteni a szerencsét. Néha bejön. A red carpet úgy néz ki, hogy egy nagyjából 150 méteres távon a jobb oldali kordon mögött a média, a bal oldali kordon mögött a rajongók tesznek meg mindent azért, hogy elkapják az éppen arra vonuló sztárokat. Állunk egymással szemben, és nézzük egymást, mint valami westernben, Morricone-zenére, vagyis nem, mert itt félpercenként feldörren valami egészen extrémen hangos dal, ami megöli a varázst. Valahol sajnálom szerencsétlen tinilányokat, mert úgy állnak ott, mintha lenne esélyük egy fotóra, miközben mi meg szemben velük szarrá beszélgetjük magunkat a sztárokkal. De az élet ennél sokkal kegyetlenebb.
Kiderül ugyanis, hogy a sztárokat a legkevésbé sem érdekli a külföldi sajtó, legtöbben csak átrohannak a vörös szőnyegen, aki pedig mégis leáll interjút adni, az kínosan ügyel arra, hogy minimum olyan magazinnak beszéljen, amiről már ő is hallott. Beleforgatni ér a másik anyagába, ha egy melletted állónak sikerül leszólítani valakit, akkor vehetjük úgy, hogy neked is sikerül, azt leszámítva, hogy nem a te kérdésedre válaszol az illető. Jönnek sorban a fiúk és lányok gyönyörű ruhákban. Megérkezik Lana Del Rey. Mi van rajtad? Gucci. Szép. Kit szeretnél látni ma este? A U2-t. Igen. Köszönjük. De hopp, azok ott nem Demi Lovato majdnem fedetlen mellei voltak, amint átrohantak 2 másodperc alatt a vörös szőnyegen? Csak egy gyors csíkot láttam. Mellekkel.
Aztán megérkezik Rita Ora köntösben és a fejére csavart törölközőben. Mi van rajtad? Gucci? Nem. Ikea. Senkivel sem beszél, és úgy szorítja a bal mellére a mindenáron lecsúszni akaró köntöst, hogy én isten bizony Sabrina Boys Boys Boysa óta nem izgultam ennyire amiatt, hogy leesik-e egy gyönyörű nőről valamilyen ruhadarab. De nem. Fent marad. Maradnak Terry Richardson képei.
Nem sokkal később rájövünk, hogy a szemben álló, sikoltozó tinilányok az est igazi nyertesei, ugyanis náluk rendre megállnak egy szelfire a sztárok, csak elég reményvesztetten kell sikoltozni utánuk, magyarul az igazi lúzerek mi vagyunk, akik kuncsorognak egy negyedperces beszélgetésért, miközben ők kombájn módra aratnak, de az elég hülyén venné ki magát, ha 36 éves fejjel fejhangon visítanám, hogy „ájlávjúliempéjn”, majd amikor idejön Liam Payne, megkérdezném tőle, hogy milyen érzés, hogy sosem leszel annyira jó, mint Harry Styles.
Eközben jönnek azok a közepesen híres fiúk és lányok, akikről életünkben nem hallottunk még, ők szívesen adnának interjút, nyilván, hiszen még a karrierjük elején vannak, de amikor egy mellettük álló hölgy a celeb nevét tartó táblával járkál, hogy tudd, kiről is van szó, akkor valahogy nem állsz le helyben megguglizni, hogy ki a rosseb ez az illető, vagy marad a jó öreg kérdés, amivel bármit megoldhatsz, ha a leghalványabb fogalmad sincs, kivel beszélgetsz a vörös szőnyegen. Mi van rajtad? Gucci?
A végére maradnak a nagyobb sztárok, de ők már csak rohannak, a legnagyobbak meg el sem jönnek ilyen badarságokra, mint egy bevonulás, vörös szőnyeg, lárifári, várhatod a U2-t, Eminemet, nem kapsz, csak Guettát, meg Clean Banditet, esetleg egy Shawn Mendest, aki 19 éves szupersztár létére tényleg nagyon cuki, meg megkapod azokat, akik nem annyira híresek, de azért, hogy kitűnjenek, olyan ruhákba öltöznek, amik miatt úgyis megállítják őket. És most nem Demi Lovatoról és a kompletten kint figyelő melleiről van szó.
A show-t magát az SSE Wembley Arénában rendezték, ami megfelelően legendás helyszín egy ilyen hacacáréhoz, hiszen a gigantikus Wembley stadion mellett fekszik, és kb. takkra akkora, mint az Arénánk. Nagyjából úgy 5000 embert engednek be a díjátadóra, hiszen a teljes küzdőteret leborították egy LED-fallal, aminek bizonyos elemei lesüllyedtek, felemelkedtek, és még az oldalfalaikra is LED-falakat szereltek, nehogy már az egyszeri néző ne lásson LED-et még a szeme sarkából is. Gyanítom, hogy egy egyet fizet, 1860-at kap akció keretében a szervezőkre szakadt a kivetítőbank, aztán fel is használták mindet tisztességgel, ha kell, ha nem.
De isten ments, hogy a kivetítőkérdést elbagatellizáljam, hiszen az MTV EMA idén is veszettül jól nézett ki, tényleg nem sajnálták rá a pénzt, és nem sok popzenei díjátadó mondhatja el magáról, hogy fellépett rajta Travis Scott egy repülő sason, hogy rappelt benne Stormzy egy mozgó rendőrautóban, és hogy Camilla Cabello egyetlen dalához három helyszínt is kipattintottak, annyira nagy méretű a színpad. Megérzed a régi MTV ízét, amikor ott vagy, a profizmusét, és örülsz, amikor látod, hogy a közönség nem fizetett statisztákból áll, igazi megőrülés van, az az 5000 ember pedig nagyon veszi a lapot, és végigbulizza a két órát.
Hogy közben díjakat is átadnak? Kit érdekel? Valószínűleg legtöbbször már a zenészeket/előadókat sem. Hogy Camilla Cabello a legjobb pop előadó? Na és aztán? Hogy a legjobb alternatív (eleve milyen megnevezés már ez) kategória díját a Thirty Seconds To Mars kapja, akik mindössze egy dalt hoztak ki augusztus végén, míg Lorde egy olyan parádés második lemezzel jött ki, hogy szem nem maradt szárazon, és akkor még a szintén ebben a kategóriában versenyző The xx-ről nem is beszéltem? Tök mindegy. Valószínűleg az kapott díjat, aki eljött, vagy inkább az jött el, aki kapott díjat. Néhány kategória díjazottja nem tudott eljönni, nem volt itt Ed Sheeran, nem volt itt Dua Lipa, de az év vicce, a legjobb rock kategória nyertese, a Coldplay sem, akik valószínűleg maguk is hülyére röhögték magukat a díjazáson, ezért nem a szokásos „köszönjük MTV, köszönjük isten” videóüzenetet küldték, hanem egy olyat, amin éppen a Killing In The Name-et játsszák valamelyik turnéállomásuk soundcheckjén. Tökéletes.
És nemsokára érkezik a U2, na fene, egy napon belül kétszer látjuk Bonóékat élőben, kis térben, hát ilyet is csak a csókosok tehetnek meg, szóval nem panaszkodunk, és máris itt vannak, előjön Rita Ora, és közli, hogy máris itt a kultikus zenekar, kapcsoljuk őket a Trafalgar térről! Na de várjál már, az nem tegnap volt? De, tegnap volt. Bejátszottak egy részt a tegnapi koncertből. Ez nyilván a tévében marha jól néz ki, hogy egy külső helyszínen játszik a banda, csak azt felejtik el közölni, hogy mindez nem élőben megy, és ha történetesen ott voltál, akkor legalább akkora a csalódás, mint amikor sztriptíztáncost rendelsz a haverod legénybúcsújára, de csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy egy ladyboy jött. És akkor most a U2 után jöjjön David Guetta. És igen. A U2 Guetta hivatalos előzenekara, csak nincs pofájuk bevallani. Most már nincs mentség. Már hallom is, ahogy Bono egy még el sem készült Guetta-dalban énekel a világbékéről, és kíméletlenül érkezik a drop.
Az EMA azonban élőben bizonyos értelemben mégsem annyira ütős, mint a tévében. Ennek egyetlen oka van. Szinte semmi sem szól a közönségnek. Ülhetsz te bármilyen szuper helyen, ha nem pont szemben ülsz a küzdőtér végét jelentő nagy kivetítővel, nem látod az egész show-t. Néha nem látsz semmit. Mindenki megáll a kifutó végén, lehet, hogy eltakarja őt egy kiugró LED-fal, ami a közvetítésben marha jól mutat, de a helyszínen megkeseríti kb. 500 ember életét. Persze ez csak kisebb gond, ettől még tényleg irdatlanul látványos az egész a helyszínen, nagyon kreatív, nagyon szerethető és iszonyúan jól szól.
Ja, és hogy mennyire unalmas ott helyben, amikor a tévében reklámot adnak? Mert ugye egy ilyen show közben úgy jönnek a reklámok, mint a motherfuckerek Samuel L. Jackson szájából. Nos, az a helyzet, hogy ezzel mi jártunk jobban, az ilyen szünetekben ugyanis a régebbi EMA-k komolyabb fellépéseit lehet megnézni, ezek alatt meg legalább annyira megy a buli, mintha éppen ott zajlana előttünk a koncert. Szóval összességében tök jó élőben látni egy ilyen díjátadót, de az is nyer, aki a tévében tudja csak megnézni. Jövőre Bilbaoban lesz az EMA, mi valószínűleg már nem leszünk ott, de ha mégis, akkor köntösben és törölközővel a fejemen kérdezem majd meg mindenkitől, hogy „Mi van rajtad? Gucci?”.