Az Immortals Fenyx Risingnak ott a helye az év játékai között.
A Ubisoft nagyon bele lehet zúgva a görög mondavilágba. Nem is olyan régi az Assassin’s Creed Odyssey, most pedig már megint görög istenek között rohangálunk az Immortals: Fenyx Risingban, ami egyébként azért nem szalad olyan messze az AC-univerzum megoldásaitól, viszont hála istennek nem lehet ráfogni, hogy a Ubisoft megint a jó öreg sablonjai alapján szabta volna ki a játékot. Vagyis valahol mégis, de ezúttal nem felejtett el a sablon alá más papírt és jónéhány extra apróságot is tenni.
Amikor 2018-ban bejelentették a Gods & Monsterst, amiből később Immortals vált a keresztségben, azt hittük, ez valamiféle Breath of the Wild-kópia lesz. De ez nem volt teljesen igaz. A játék ugyanis olyan, mintha az AC Odyssey és a BOTW szerelemgyereke lenne, de úgy, hogy közben igazából csak játékmechanikai megoldásokat vesz át a „szüleitől”, hangulatában viszont eléggé más. Az Immortals ugyan inkább a Zelda-kalandhoz áll közel, de annál jóval viccesebb. Igen, az Immortals nagyon vicces.
Olyan, mintha egy görög istenparódiát néznél, amiben minden pillanatban akad egy elég jó poén, ami egyáltalán nem veszi komolyan magát, de magát a harcot érdemes komolyan venni benne. Nem ad mindent könnyen, de mindent annyira nagy szívvel ad, hogy elég fél óra, hogy menthetetlenül beleszeress.
A sztori szerint Tüphón, Gaia és Tartarosz gyermeke, aki nem mellesleg egy óriási szörny, nincs éppen jó kedvében, miután Zeusz legyőzte őt, bosszúból elváltoztatja az isteneket, az embereket pedig kőszoborrá varázsolja. Egyetlen hős marad csak, aki megmenthet mindenkit, Fenyx, aki egyszerű pajzshordozó csupán, és legalább annyira kemény, mint egy gumimaci. Hermész segítségével azonban isteni szuperképességekre tesz szert, Fenyx felemelkedése pedig egyre inkább közelebb viszi Tüphónhoz, és az Aranysziget felszabadításához, miközben Zeusz és Prométheusz végignarrálják az eseményeket, de úgy, mint a két öreg a Muppet Show-ból.
Ha bírod az angol humort, akkor imádni fogod az Immortalst, mert neki tényleg semmi sem szent, és olyan cinikus, ironikus humorral dob egy fricskát oda mindennek, hogy néha tényleg hangosan lehet röhögni rajta.
Beszól a görög mondavilágnak, az open world játékoknak, de még a mikrotranzakcióknak is, hogy igazából már néha tényleg csak azért is játszol, hogy mit fog a háttérben mondani Zeusz és Prométheusz, vagy hogy milyen geg jön valamelyik átvezető videóban.
De azért nincs minden teljesen poénra véve, mert bár ez egy eléggé cukira vett open world-játék, de elég veszélyes is arra, aki csak úgy össze-vissza akar vagdalkozni. Mert hát Aranysziget nem éppen a játék és mese világa, könnyen a szép zöld gyepbe haraphatunk, ha le akarunk győzni pár vadállatot vagy más ellenfelet útközben, viszont mivel a harcrendszer nincs túlbonyolítva, nem kell különösebben sokat tanulni ahhoz, hogy sikerrel küzdjünk meg az ellenfeleinkkel.
Alapjában véve háromféleképp támadhatunk, a kardunkkal gyorsabb, de gyengébb támadásokat vihetünk be, a fejszénkkel lassú, de pusztítóbb csapásokat mérhetünk, az íjunkkal pedig az égi rondaságokra lövöldözhetünk, plusz megoldhatunk vele különféle kifejezetten íjra tervezett logikai feladványokat is. Az íjjal akár célkövető lövést is leadhatunk, ilyenkor a kamera a nyílvessző mögé kerül, az analóg karral irányíthatjuk az útját, és akár egy lángoló fáklyán keresztülvezetve nagyobb sebzést is érhetünk el vele, vagy meggyújthatunk vele valamit, ami a továbbjutásunkhoz szükséges.
Az akció, ügyességi és a logikai részek megfelelő arányban keverednek, és egyikük sem unalmas, bár azért nem lett volna baj, hogyha egy kicsit még sikerült volna finomítani az irányításon.
A mozgásunk ugyanis nagyon darabos és komótos tud lenni, néha nem is tudja az ember, sikerült-e kitérni egy-egy kivédhetetlen támadás elől, vagy hogy egyáltalán ki tudtuk-e védeni a támadást, esetleg be tudunk-e vinni még egyet, mielőtt az ellenfél is újra nekünk esne. Az irányítás miatt az embernek valahogy egy kicsit oldschool érzése van, erre pedig még rá is erősít a grafika, ami valahogy egyszerre ronda és gyönyörű.
Az Immortals egyébként ügyesen oldja meg, hogy kenyérpirítón is el kellene futnia, PS5-től Switch-ig mindenen megjelenik, és bár mi PS5-ön teszteltük a játékot, azt nehezen lehet ráfogni, hogy vizuális orgiát láttunk volna, de azt is, hogy a játék ronda lenne. A grafika rajzfilmszerű, és bár a karakterek mimikái rettenetesek, maga az nyitott világ egyszerűen bámulatosan színes és kreatív, ráadásul a sziget tele van élettel, bármerre jársz, úgy érzed, hogy beszippant a buja élővilág varázsa, a sziget kerületei ráadásul eléggé eltérnek egymástól vizuálisan, mindegyikük fantasztikus, és mivel ezek a kerületek egy-egy felszabadításra váró istenhez tartoznak, meg is kell kötelezően látogatnunk mindet.
A játék első másfél-két órája tulajdonképpen szimpla bevezető, Zeusz meg is jegyzi cinikusan, hogy azért jó lett volna rövidebbre fogni, mert nincs erre idő, utána nyílik ki a világ, és jön a színrobbanás.
Ahogy fejlődik Fenyx, úgy lesz képes egyre nagyobb vizeket átúszni, nagyobb falakat egy szuszra megmászni, siklani a levegőben, és persze extra képességekre is szert tesz. Fenyx szinte mindenre képes lesz, még állatokat is szelídít, amiket meglovagolva gyorsabban juthatsz el A-ból B-be, ráadásul el tudsz rohanni a véredre szomjazó hordák elől is, ha nem akarsz mindenkivel megküzdeni.
Ha azt mondom, Aranysziget tele van nyersanyagokkal és felfedeznivalóval, akkor tényleg nem mondtam semmit. Egyszerűen tényleg lépten nyomon beleakadsz valamibe, és érdemes is gyűjtögetni, fejlesztgetni magunkat, mert bár az első pillanatokban még úgy tűnik, hogy lenyomunk könnyedén mindenkit, nagyjából 3 órányi játék után már néha-néha belefutunk pár sokkal erősebb ellenfélbe is, később pedig aztán tényleg jönnek olyan genyák is, akikhez nem elég, ha csak úgy felületesen rohangálunk mindenféle fejlesztés nélkül.
Közben a kelleténél lehet, hogy többször „idéződik meg” az Assassin’s Creed-széria és a Breath of the Wild, amikor például magas helyekre kell felmászni, hogy szétnézzünk, az ember akarva-akaratlanul is elröhögi magát, de mégis annyit teker a koncepción, és a hangulaton, hogy egyszerűen képtelen leszel haragudni rá.
Tényleg cukinak tűnik az Immortals, de valójában elég nehéz tud lenni, és nagyon megköveteli magának, hogy odafigyeljünk rá, és ne vegyük félvállról. Cserébe viszont megröhögtet, és varázslatot hoz ebbe a borzasztó évbe. Nagyon érdemes belefeccölni az energiát, cserébe viszont elég változatos tartalommal, rengeteg tennivalóval, sok-sok poénnal és mesével köt le elég hosszú időre. Az irányíthatósága megért volna egy kis kipofozást, de így sem vészes a helyzet, és bár a kamerakezelés is közepesen pocsék tud lenni bizonyos helyzetekben, a hibáival együtt is imádni lehet ezt a játékot, ami az év egyik legkellemesebb meglepetése, és biztosan ott lesz az év játékai között, nagyon előkelő helyen.