Ritka az, amikor két elég sokat látott újságíró folyamatos „örömkáromkodás” mellett találkozik online esténként pár órára, hogy remegő kézzel folytasson egy játékot, ami tulajdonképpen arról szól, hogyan tud két válófélben lévő szülő egymásra találni, ha egymásra tud egyáltalán. Pedig ez történt, én és Gergő kollégám úgy vágtunk bele az It Takes Twoba, hogy csak annyit tudtunk, nem fogjuk megbánni. Nem csak hogy nem bántuk meg, hanem egyenesen hálásak vagyunk Josef Faresnak érte.

És nem csak ezért. Ez a fazon egy félisten, aki filmrendezésből nyergelt át a játékvilágba, és tett le az asztalra olyan remekműveket, mint a Brothers: A Tale of Two Sons, az A Way Out, és most ez, de előtte megcsinálta a nem kevésbé zseniális Zsernyákokat, ami szerintünk ott van minden idők legviccesebb európai vígjátékai között. Fares nagyon ért ahhoz, hogyan kell kollaborációra bírni az embereket úgy, hogy ne nyögvenyelős legyen a végeredmény. Az It Takes Twoval viszont szintet lépett, nem is egyet.

Sikerült egy olyan csak ketten játszható játékot alkotnia stúdiójának, a Hazelightnak, ami egyszerre mesés, vicces, kalandos, szép és megható, ráadásul még tanulhat is belőle az ember. Főként, ha egy megromlott kapcsolatban/házasságban él, ebben az esetben jobb, ha nem kollégával, hanem a párunkkal vágunk neki a családegyesítésnek, mert Dr. Hakim varázslata valószínűleg az életben is működik.

A sztori szerint Cody és May válnak. Ők már döntöttek, de még nem szóltak lányuknak, Rose-nak. Amikor már elkerülhetetlennek tűnik, hogy megosszák a titkot a kislánnyal, Rose kiborul, elvonul a rejtekhelyére, ahol fellapozza Dr. Hakim párterápiás könyvét, és két babájával, egy lány és egy fiú bábuval sírni kezd. A könnyek azonban elvarázsolják a babákat, apu és anyu kerül beléjük, akik egy furcsa világban találják magukat, ami nagyon hasonlít a saját házukhoz és környékéhez, de valahogy minden jóval kalandosabb benne.

Cody és May nagyon szeretnének visszajutni a valódi testükbe, közben azonban időnként megjelenik nekik az életre kelt párterápiás könyv, Dr. Hakim pedig vicceskedő latin akcentussal próbálja egymás felé terelgetni a folyton veszekedő aput és anyut. A könyv nagyon egyszerű, de hatásos módszerrel dolgozik, a házasokat ugyanis arra kényszeríti, hogy oldjanak meg közösen egy rakás problémát akciódús jelenetekben, amiket egyébként a valódi életükben kellett volna, csak éppen vagy nem értek rá, vagy nem érdekelte őket. Így lesznek olyan ellenfeleink, mint a mérges porszívó vagy a szerszámosláda, esetleg a dühös plüss Holdmajom, ami így elsőre elég hülyén hangzik, de megmagyarázom, miért nem az.

Az It Takes Two egyik nagy erénye, hogy rávilágít arra, mennyire meg tudja mérgezni a kapcsolatainkat, ha elhanyagoljuk egymást és a környezetünket. Tükröt tart elénk, hogy lássuk, mi történik, ha a szőnyeg alá söpörjük a problémáinkat, de arra tényleg senki sem lehet felkészülve, hogy hogyan teszi mindezt.

Az osztott képernyős mókában akár online, akár egymás mellett játszunk, egyszerűen nincs megállás egy pillanatra sem. A nagyjából 9-10 órás játékidő egyetlen pillanatát sem lehet unni, és most már nem is csodálkozom azon, hogy a fejlesztők azt mondták, ha valaki unatkozni fog, annak fizetnek. Olyan sebességgel záporoznak az ötletek az It Takes Twoban, hogy innen is csókoltatjuk a csapat dílerét, mert ezt vagy valamilyen cucc hatásával, vagy a létező legteljesebb zsenialitással lehetett csak összerakni.

Az It Takes Two egyszerűen ledöbbent azzal, hogy mennyire tartalmas. A játék nagy része persze alapjában véve azzal telik, hogy különféle helyszíneken megoldjuk, hogy tovább juthassunk egy újabb helyszínre, ehhez ugrálnunk, kapcsolnunk, tekernünk kell, többnyire úgy, hogy a társunk ebben az időben egyszerre ugrál, teker, vagy képességének megfelelően előre halad, hogy megteremtse a feltételeit a mi továbbjutásunknak.

Cody és May a különféle helyszíneken újabb és újabb képességeket kapnak, ezeket pedig nem is tartják meg, így például van ahol, az egyikünk kalapáccsal tud dolgozni, míg a másikunk szögeket tud dobálni, egy újabb helyszínen pedig az egyikünk naggyá vagy apróvá tud változni, a másikunk pedig fel tud mászni bizonyos helyeken a falakon. A képességek mindig kiegészítik egymást, és többnyire rövid agymunkával meg lehet oldani a logikai feladványokat, amelyek után át tudunk libbenni a következő probléma megoldásához.

A játék ide-oda cikázik a jobbnál jobb ötletek között. Csak egy példa: van, hogy egy „hagyományos” lövöldözős-ugrálós-akadálykerülős akciószekvencia után egyszerre kell irányítanunk egy sárkányrepülőt és lövöldöznünk rajta, majd hirtelen 2D-s verekedős játékra váltunk, ahol az egyikünknek győznie kell az életben maradásért. Utána nem sokkal már ügyességi, ugrálós részekben kell teljesítenünk, hogy aztán logikai feladványokban brillírozhassunk, amelyekben persze mindkét játékos munkájára szükség van. Nem tudsz nem röhögni, amikor bejön egy-egy új ötlet, vagy amikor beleugrotok ketten a számtalan tényleg jól kitalált minijáték egyikébe, és mivel folyamatosan meg tud lepni a játék, ez gyakorlatilag 10 órányi folyamatos vigyorgást jelent.

Grafikailag sincs ok a panaszra, mi PS5-ön teszteltük az It Takes Twot, és tökéletesen hozta a rajzfilmes hangulatokat, bár azt azért meg kell hagyni, hogy egy picit még lehetett volna dolgozni az emberi karakterek mimikáján, de tekintve azt, hogy minden, ami ezen kívül van, csillagos ötöst érdemel, ne is foglalkozzunk ilyen csacskaságokkal. Az irányítás is néha nehézkes picit, de csak eleinte, ha kézre állt, már nehezen tud megfogni a játék. Viszont azt jobb tudni, hogy nem mindig adja magát könnyen. Nehéz ugyan meghalni benne, sőt, majdhogynem lehetetlen, de egy-egy bossharc meg tudja izzasztani az ujjakat, még akkor is, ha már pontosan tudod, mit kell tenned a győzelemért.

A zenék és a hangok is tapsot érdemelnek, abszolút filmes minőségűek, és tulajdonképpen az is nagy csoda lenne, ha Hollywood nem akarna majd ebből később egy Drágám, a kölykök összementek-típusú mozit rittyenteni.

Adná magát, nagyon nem is kellene hozzányúlni a sztorihoz. Minden abszolút a filmszerűséget szolgálja, de úgy, hogy közben fejet hajt a platformjátékok legnagyobbjai előtt, miközben lazán befurakodik közéjük.

Bizony, az It Takes Two egy klasszikus. Az EA büszke lehet rá, hiszen nincs még egy olyan cím, ami ennyi örömet adott volna mostanában, nincs, ami ennyire felemel, meghat, kikapcsol, és megdöbbent a kreativitásával. Gyakorlatilag tényleg lehetetlen megunni, úgyhogy álljatok össze ketten, és nyomjátok végig, akár online, akár a kanapén egymás mellett ülve. Párterápiának sem utolsó. Aztán a végén, ha van már gyereketek, öleljétek meg. A világ egy sokkal szebb hely lesz utána.