2020-ban, jó, bocsánat, 2019-ben, hiszen akkor jött ki először az Ion Fury, szóval 2019-ben játékot készíteni a DN3D motorjával, a Build Engine-nel egyszerre bátor és vicces dolog. Mindenki tudja, hogy ki akarja majd próbálni a játékot, mert a Duke 3D szinte mindenki szívében fontos helyen csücsül a mai napig is, én például nemrég vettem meg a Duke Nukem 3D: 20th Anniversary World Tourt PS4-re, és újfent rájöttem, hogy mennyire egyben van, a mai napig is pont azt a hatást váltja ki belőlem, mint anno. Persze annyira nem tud már megdöbbenteni, mint amikor először megláttam egy kiállításon, és nem hittem el, hogy ilyen létezik, de még mindig libabőrös leszek, ha játszhatok vele.

Számomra és nagyjából mindenki más számára is ezért volt nagy szám, hogy a 3D Realms a Voidpointtal közösen kihoz egy olyan FPS-t, ami a régi Duke-grafikát hozza picit feljavítva, és igen, már az első másodpercekben sikerült elmorzsolni egy könnycseppet miatta. De aztán jött a meglepetés: egy DN3D-szerű játékkal manapság már nem könnyű játszani. Pláne nem konzolon. Mert hogy az Ion Furyt PS4-en teszteltem, és kapásból jött is egy olyan nehézség, amire nem számítottam.

Az irányítás. Míg a Duke 3D-t el lehetett kezelgetni konzolon, az Ion Fury valamiért sokkal nehézkesebb, nem lehet vele könnyen célozni, és ez azért bajos, mert az ellenfeleink képesek elég gyorsan legyalulni minket, és ha nem mentettünk időben, akkor visszaugorhatunk akár egy sokkal korábbi pontra is hatékonyan bazmegelni.

Első blikkre ráadásul az ismerős és imádott grafikai megoldások sokkal zizibbnek tűnnek, mivel most már jobban bírja a hardver, telepakolták mindenféle aprósággal a tereket, amik elsőre furának hathatnak, de nem kell sok, és megszokja az ember. Aztán nem marad más, csak a hentelés. Mert hentelésben pont annyira profi, mint a nagypofájú elődje.

Ahogy a DN3D-nél, a sztorit itt sem agyalták túl, de mindenki tegye a szívére a kezét, rohadtul nem érdekel senkit, hogy mi egy ilyen FPS története. Csak legyen sok fegyver, akadjanak jó beszólások, folyjon a vér, és ezek közül nagyjából mindegyik meg is van. Bár a főhősnőnk nem éppen egy Duke, azért rendben van, és az abszolút csúcsra járatott retró feeling egyébként is kárpótol mindenkit mindenért.

A pályák változatosak és megfelelően nagyok, a zenék is csodásak, ráadásul a játék egyáltalán nem adja magát könnyen, sokszor fogsz újratölteni, mint a régi szép időkben, szóval igazából bőven hálás leszel azért a kb. 10 óráért, amit adni fog. Pofátlanul megy rá a retróra, és csak és kizárólag azoknak szól, akik értik is, amit mondani akar. Mert amit mondani akar, abban az égvilágon semmi modern nincs.

Attól, hogy némileg felturbózták a Build Engine-t, még (majdnem) pont úgy néz ki, mint a Duke Nukem 3D, amit az, aki nem találkozott még vele, nem fog érteni, a játék nehézkesebb, mint egy modern lövölde, ami egy percen belül kiborít majd néhány embert, és a nehézségi szint sem éppen a kezdőknek való, ráadásul még manuálisan kell mentegetned is.

Ha mindazt, amit az előbb felsoroltam, annyira imádod, hogy még egy könnycsepp is elindult a szemed sarkából, akkor csak tessék, az Ion Fury most már konzolokon is megríkat, ha fogalmad sincs, ki az a Duke Nukem, akkor viszont nyugodtan hagyd ki ezt a játékot. Nem neked szól. Mindenki másnak a vegytiszta nosztalgia maga.