– Nem kell, hogy egyetértsetek velem, de nekem úgy tűnik, abszolút rossz helyen vagytok, rossz időben, a hirtelen jött jó magyar zenekarok korában, amelyek nem igazán tudnak előre haladni. Ehhez képest úgy meneteltek előre, mint ahogyan eddig egy magyar zenekar sem az utóbbi pár évben. Hogyan?

Tarnai Jani: – Rengeteg munkával és sok szerencsével.

– Mások is nagyon sokat dolgoznak, mégsem kerülnek előrébb!

Vitáris Iván: – Roger Glovert tudnám idézni, aki erre a kérdésre adott nekünk választ. Azt mondta, ő nagyon sok olyan zenekart látott, akik mind világsztárok lehettek volna, de nem futottak be. Egyszerűen föl kell adnod mindent az életedben, rá kell tenned egy lapra mindent, és aztán nagyon sok szerencsével és munkával esetleg bejöhet.

Beke István: – Én nem hiszem egyébként, hogy rossz helyen lennénk, rossz időben, sőt, szerintem pont ellenkezőleg.

VI: – Azt azért hozzátenném, hogy a többi zenekar más utakon jár. Nem szabad elvitatni azokat az eredményeket, amit a magyar zenekarok elértek az utóbbi időben. Mi olyan utat járunk, amit a 60–as években egyszerűbb lett volna.

– Mit értesz ez alatt? Mi nehezebb? Itt az internet, sokkal egyszerűbb eljuttatni a zenéteket.

Simon Bálint: – Ami a könnyebbsége, az a nehézsége is. Kinyílt a világ, de ezért több a szereplő is. A leghangosabbnak lenni mindig nehezebb, mint csöndben suttogni. Minden korban mondogatják az emberek, hogy ez és az mennyivel jobb volt régen, de mi tudjuk, hogy akkor tudunk sikeresek lenni, ha adaptálódunk a jelen kor igényeihez.

Balla Máté: – Ma már az embereknek nem annyira élmény egy albumot megszerezni. Felmegy YouTube-ra, meghallgatja, és el is felejti. Régen ha valaki megvett kint egy Pink Floyd–albumot, akkor az végigment az egész társaságon, és mindenki izgatott volt miatta.

– Az cél volt, hogy ti olyan albumot készítsetek elsőre (Mama, Don't You Recognize...), amit majd végigmegy társaságokon?

BI: – Eleve furcsa volt, hogy albumformátumban gondolkodtunk, mert most már itthon is csak dalokban gondolkodik mindenki. Számunkra fontos, hogy az, amit mi egy adott pillanatban gondolunk, az egy kerek, egész formában tudjuk prezentálni.

– A Deep Purple előzenekara lettetek nemrég, ezzel bekerültetek játszani a teltházas Papp László Sportarénába. Nem volt ez kemény meló?

BM: – Dehogynem. Nagyon sokszor elképzeltük, hogyan zajlana ez, de most kimentünk a színpadra, és tényleg ott állt előttünk tízezer ember.

BI: – Viszont nagyon finom volt a svédasztal. De a kacsahúst, azt nem mi kértük.

– Hogy kerültetek ti oda?

VI: – A sajtósaink kapcsolatban vannak azzal a nagy produkciós irodával, akik idehozták a Deep Purple-t, és mikor kiderült, hogy ők nem visznek magukkal előzenekart, mindig a helyi bandák közül válogatnak, bejuttatták a nevünket a jelentkezők közé. Amikor szóltak, hogy egy nappal korábban kell hazajönnünk Londonból, mert fellépünk előttük az Arénában, nem mondtuk azt, hogy nem.

– Mekkora istenetek a Purple?

VI: – A legnagyobb. Nekem személy szerint legalábbis. A zenei beállítottságom kialakulásában nagyon fontos pont volt. Amit ők véghezvittek a rockzenében, az elég fontos szerepet játszik az életemben.

TJ: – Mondhatjuk, hogy sokan miattuk is kezdtünk el zenélni.

– Azért ezt most gondoljuk át. Nem annyira régóta, 2010 óta viszitek ezt a zenekart, és ott tartotok jelenleg, hogy Londonból egy nappal korábban kell hazajönnötök, hogy a telt házas Arénában játszhassatok a Deep Purple előtt, aki a kedvenc zenekarotok. Az ember ilyenkor nem tojja össze magát?

VI: – Én beszartam.

BM: – Őrület az, ami az utóbbi hetekben körülöttünk volt vagy van, de ha a feladatra koncentrálsz, akkor lehet kezelni a helyzetet. A koncert után egyébként én egy napig feküdtem, és akkor kezdtem felfogni, hogy mi történt.

– Mi volt a sztoritok a Glover bácsival?

VI: – Lejöttünk a színpadról, mindenki örült, bementünk az öltözőbe, megbontottuk az első sört, majd kopogtak az ajtón. Gondoltuk, biztos valami idióta hozott még egy sört.

– És tényleg…

VI: – Mondtuk, hogy jöjjön be. Ott állt Roger Glover, bemutatkozás nélkül elkezdte mondani, hogy mennyire tetszett neki, amit csináltunk. Nem hittem el. Meg is kérdeztem tőle, hogy igazi-e. Aztán kifejtette, mennyire örült annak, hogy jó dinamikával eljátszott, sok melódiát tartalmazó, pozőrködésmentes zenét hallott, nem valamilyen mismásolást. Éppen vodkát ivott, ha jól emlékszem.

BM: – Egyébként ebben az a vicces, hogy Iván mesélte nekünk egy évvel ezelőtt, azt álmodta, hogy a Glover eljött a próbánkra. Ez most valahol valóra vált, azzal az apró különbséggel, hogy az Arénában nézte a koncertünket. Egészen picike különbség.

– Mit álmodtál még? Mi fog még bejönni?

VI: – A Stones-szal mindenképpen játszunk. Én nagyon sok baromságot álmodtam, olyanokat, mint hogy fölmegyünk a színpadra, nagyon sok embernek játszunk, megfordulok egy pillanatra, és mindenki eltűnik a közönségből. Vagy olyat, hogy beugrottam a közönségbe, énekeltem nekik, és egyre távolodtak el tőlem.

– Azzal ti is egyetértetek, hogy egy picit talán gyorsan értetek el nagyon nagy sikereket. Nem érzitek ezt gondnak?

VI: – Nézd, én nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem mi ennyi idő alatt nagyjából bejártuk azt az utat, ami ahhoz kell, hogy ott tartsunk, ahol most. Végigturnéztuk Magyarországot, a legtöbb magyar zenekarral játszottunk már, dolgoztunk már a legtöbb szakmabelivel, természetesen még mindig vár rengeteg új dolog. Négy év alatt elég gyorsan sikerült eljutni egy szintre, amire nagyon büszkék vagyunk, de az tény, hogy közönségépítésből és azokból a célokból, amiket kitűztünk magunk elé, még Magyarországon sem értünk el sokat.

– Miért, mivel lennétek elégedettek?

SB: – Mondjuk, ha az összes fesztiválon nagyszínpadosok lennénk itthon. Nem választ el minket semmi a külföldi zenekaroktól. Az fontos, hogy ezt a szubkultúrát, amit elkezdtünk feléleszteni, azt továbbra is meg tudjuk szólítani.

– Ezt a szubkultúrát fel kellett éleszteni?

SB: – Azt a visszajelzést kaptuk, hogy igen. Nem az volt a célunk, hogy felélesztjük a rakenrollt Magyarországon, csak elkezdtünk zenélni. Aztán amikor olyan kommenteket kaptunk, hogy hú, hát ilyet már nem hallottam itthon nagyon régen, akkor éreztük azt, hogy valamit tényleg jól csinálunk.

– Milyen buborékban kell ahhoz felnőni, hogy ezt, ilyen színvonalon össze tudja valaki hozni?

VI: – Pont attól tud ez a zene ebben a formájában, itt érvényesülni, mert igenis reagálunk arra, ami a világban történik, és igenis érnek minket hatások. Figyeljük azt, hogy mik azok a hatások, amik mostanában balra vagy jobbra viszik a világot. Szóval ez a buborékban felnövés is csak annyiban igaz, hogy van egy olyan zenei hagyományunk, egy olyan hatásegyüttes, amibe beleszerettünk.

Ettől függetlenül minden egyes lemeznél, és főleg most a Mode Bizarre-nál érezzük azt, hogy kinyílt számunkra a világ. Ez a buborék, amit eddig egy vékony hártyának foghattunk fel, most elkezdett lebomlani. Ezen a stíluson belül nagyon sok dolgot lehet még csinálni. Látjuk, hogy milyen zseniális zenekarok léteznek még, van kitől inspirálódni, van mire reflektálni. Nem feltétlenül értünk meg arra, hogy olyan lemezeket írjunk, mint a Pink Floyd.

– Ez lenne az álom? Egy olyan lemez, mint a Pink Floyd valamelyik alapműve?

VI: – Nem feltétlenül a Pink Floydra gondoltam, csak szerintem nálunk várni kell egy Gimme Shelter szintű, világmegváltó dalra. Szerintem abban a dalban például minden benne van. A Stones egy érdekes példa, mert rengeteg olyan számot írtak, ami hasonló színvonalú. Minden zenekarnak van egy olyan csúcspontja, amikor megír egy olyan dalt, amire azt tudja mondani, ezért volt értelme az egésznek.

– A Mode Bizarre–on lesz ilyen dalotok?

BI: – Ezt nem mi döntjük el.

TJ: – Mindig van olyan dal, amire azt mondjuk, hogy ez… ez nagyon durva. Ez szerintem az Underneath most.

VI: – De ezt mindig úgy mondjuk, hogy az adott pontban ezt így gondoljuk. Lehet, hogy majd a közönség tíz év múlva mást mond.

– Mi lesz a Mode Bizarre-ral? Nagyon nyittok most külföld felé, ez mennyiben befolyásolta a dalszerzést? Befolyásolhatja egyáltalán?

VI: – Hatásokban maximum. Az elmúlt egy évben nagyon sok hatás ért minket. Nagyon boldog időszakon mentünk keresztül, annyira boldogok voltunk, hogy egy tök radikális lemezt írtunk. Vannak nagyon negatív és nagyon pozitív dalok is rajta. Nem annyira egységes érzelmi vonulatú, mint a Mama, Don’t You… Szélsőségesebb.

BM: – Viszont sokkal jobban egymásra találtunk a dalszerzés közben. Nagyon ráéreztünk arra, hogy bizonyos dalból mit akar kihozni a másik. Gördülékenyebben ment a munka.

– Veletek azért most a Megdönteni Hajnal Tímeát miatt is eléggé elkezdtek pörögni az események, amiben négy dalotok is szerepelt. Azt hittem, hogy ehhez a filmhez is készül egy új Bon-Bon-sláger, erre…

SB: – Ez a rendező, Herczeg Attila érdeme, aki olyan zenéket szeret, amilyeneket mi. Mindenképpen szerette volna, hogy magyar rockzenekarok dalai szerepeljen a filmjében, de mindenképpen valami frisset akart. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy mi legyen. Nyilván a pénz is számít, de a felhajtás a film körül, ami nagyon jól működött, remekül jött pr-szempontból.

– Nem voltatok attól beszarva, hogy ez egy rossz film lesz?

BM: – Nem bíztuk a véletlenre, előtte megnéztük, és utána bólintottunk rá.

VI: – Igazából mondtuk, hogy ez elég szar, és újraforgatták. Az egy epilepsziás kutyáról szólt. De benne volt a zenénk. Nyilván nem.

– A film óta kaptatok extra megkereséseket, vagy semmi sem változott?

SB: – Nem. Csak az esik jól, hogy sokak szerint a mi zenénktől jobb lett a film is. Mondjuk, ha látnánk egy hollywoodi filmet, amiben egy The Black Keys-dal szerepelne, azt is megjegyeznénk.

– Nagyon mozgolódtok most külföldön. Nemrég jöttetek haza Londonból, a napokban tértetek vissza az USA-ból…

VI: – Építgetjük a kapcsolatokat odakint.

– Cáfoljatok meg, ha tévedek, de én azt hinném, hogy egy magyar bandának odakint túl sok esélye nincsen. Legalábbis azokból ítélve, amik a múltban történtek hazai zenekarokkal.

VI: – Nagyon lassan működnek ezek a folyamatok. Tavaly az SXSW-n szereztünk pár olyan kapcsolatot, amivel utána elmehettünk New Yorkba. De az egyértelmű, hogy amit elértünk itt négy év alatt, az külföldön több időbe kerül. Nagyon fontos az, hogy milyen időközönként vagy kint, mennyi ideig. Annyi a szerencsénk, hogy itthon kezd felépülni egy biztos magyar bázisunk, amit tovább szeretnénk erősíteni. Gyökerek, biztos alap nélkül nem lehet kimenni sehová szerencsét próbálni.

– Nem demotiváló, hogy sok zenekar megpróbált már külföldön érvényesülni, és azért olyan túl sok sikerrel nem jártak?

TJ: – Nem azt kell nézni, hogy kinek mi nem sikerült, hanem hogy mi mit értünk el.

– Ti mit tudtok másképp csinálni?

VI: – Mindent. Más a stílusunk, más a zenénk…

TJ: – Azért azt látni kell, hogy sok magyar zenekar, aki kimegy külföldre, nem a helyieket célozza meg, hanem a külföldön élő magyarokat. A magyarok, akik odakint élnek valahányan, nem biztos, hogy masszív bázist tudnak biztosítani a zenekarnak.

VI: – Az egy ütőkártya, hogy az SXSW-n is elmondhattuk magunkról, hogy utoljára otthon tízezer ember előtt játszottunk. Egyből mondták, hogy akkor menjünk, és játsszunk a fesztiválon.

– Ez ilyen könnyen megy?

VI: – Igen. Nagyon sok olyan fellépési lehetőséget és kapcsolatot szereztünk, amivel jó belépővel kopogtattunk az ajtókon. Vicces volt, hogy amikor New Yorkban játszottunk negyven–ötven embernek, akkor az egyik ismerősünk megkérdezte, hogy mennyien vannak a koncertjeinken, és amikor mutattam neki egy képet, azt mondta, hogy világsztárok vagyunk. Mondtam neki, látod, hogy nem. De az mindenképpen látszik, hogy egy külföldi országban is elismerik azt, ha te egy másik országban híres vagy.

– Mindegy, hogy honnan jössz?

SB: – Ha jó a zene, akkor tökmindegy.

VI: – A produkció dönti el.

– És az sem számít, hogy mennyi például egy magyar banda utaztatási költsége?

VI: – Azt nekünk kell tudnunk, hogy mennyi pénzt tudunk ebbe belefektetni. Ha felhívna például minket a Deep Purple, hogy menjünk velük a turnéjukra, akkor egyértelmű, hogy nekünk kellene megoldanunk az utaztatást. Ezek mindig hatalmas költségekkel bírnak, de amíg tudunk Magyarországon pénzt keresni, addig azt be tudjuk fektetni a külföldi karrierünkbe is.

SB: – Addig, amíg fiatalok vagyunk, és a szüleink raknak elénk ételt, addig tudjuk ezeket a köröket lefutni.

 – Mit mondtok most, megérte összeszedni a pénzt, és kimenni az SXSW-re idén? Jöttek olyan megkeresések amelyekkel később lehet tovább dolgozni?

VI: – Igen, ezen a fesztiválon hatalmas energiák keringenek, rengeteg szakmabeli jön le ilyenkor Texasba. Szinte az utcán menve is összetalálkozhatsz a legfontosabb emberekkel. Csak egy példával élve, mentünk délután az utcán, és a zebránál állva Simi, a dobosunk valami beszélgetésben megemlített a Band Of Skulls nevű világhíres angol zenekart, akik szintén játszottak az SXSW-n. Erre az előttünk álló ember megfordult, hogy "Ismeritek a Band of Skullst? Én vagyok a sajtósuk", azonnali névjegycsere és beszélgetés indult be. Ilyenek nap mint nap történnek, persze a kapcsolatok hozadéka csak idővel derül ki mennyire hasznos...

– Tudtok jelenleg annyi pénzt keresni itthon a zenekarból, hogy elvigyétek olyan minőségben a produkciót külföldre, ahogyan azt szeretnétek?

VI: – Most pont ezt csináljuk. Kapunk természetesen támogatásokat, például a lemez munkálataihoz a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert pályázat nagyban hozzájárult, szükségünk is van rá, de nagy részben zenekari bevételekből fizetjük a külföldi túráinkat.

SB: – A legérdekesebb az ebben, hogy a külföldi sikerek kellettek ahhoz, hogy a magyar média is foglalkozni kezdjen velünk. Ahhoz, hogy egy magyar filmbe bekerüljünk, az kellett, hogy játsszunk New Yorkban, mivel Herczeg Attila kedvenc zenekarával léptünk fel ott egy kis klubban. Innen indult az egész. Az a vicc, hogy a külföldi karrierünk az itthoni boldogulásunkat is segíti.

– És hogyan segíti a boldogulásotokat a Mode Bizarre-lemez? Csak azért kérdezem, mert egy második album mindig nagyon nehéz szülés szokott lenni, nagy a nyomás, és egyéb közhelyek.

BM: – Az első lemeznél az volt a koncepció, hogy ezzel nagyon vágjunk oda, menjünk be a stúdióba, egyben vegyük fel az egészet, és ez így is történt. A második albumnál eldöntöttük, hogy kihasználjuk a stúdió adottságait, az pedig, hogy valóban benne van egy kis plusz, az azért történt, mert változtunk, értek minket új hatások is, ezt pedig a dalokon is érezni.  Az tény, hogy először voltak beszélgetések, ahol próbáltunk rájönni, mi legyen a második lemezzel, de amikor megszületett egy–két nagyon erős dal, akkor abszolút rájöttünk, hogy nincs miért parázni.

VI: – Amikor lementünk Mátéékhoz, és összehoztuk az első négy-öt dalt, akkor teljesen megnyugodtunk, éreztük, hogy nem lesz gond.

SB: – Én ezt úgy mondanám, hogy pontosan úgy, ahogy egy gyerek is továbblép a tőmondatok megfogalmazásától, később már cizelláltabban tud fogalmazni. Mi is ugyanígy vagyunk.

TJ: – De az első lemez egyszerűsége is egy koncepcióbeli döntés volt. Akkor még egyszerűen fogalmaztunk. Most az volt a fő szempont, hogy többet adjunk zeneileg a közönségnek. Szerintem megcsináltuk.