Nincs új a nap alatt, de nem is vágyunk rá, ha a szerző neve Jack White. Legyen szó akár a tavaly szétesett The White Stripesról, a gitáros népszerű projektjeiről (The Dead Weather, The Racounters) vagy közreműködéseiről (Beck, The Rolling Stones, Alica Keys, Bob Dylan), a csávó mindig előtérbe kerül és bárkivel is kezd közös munkába, mindig az ő jellegzetes dallamvilága és hangszerelése válik dominánssá.

A kétezres évek könnyűzenéjének egyik legkúlabb és legmegbízhatóbb figurája (nevezhetnénk akár a kortárs rock Johnny Deppjének is) most sem kalandozott el számára feltérképezetlen zenei területek felé, hozza a jól ismert figurákat és persze első önálló nagylemeze is azon a négy fő pilléren nyugszik (rock, blues, country, folk), amin a teljes életmű. Igazából nem is az volt a kérdés, hogy mit kezd majd exfelesége, Meg White nélkül, hiszen korábban is ő volt a fő dalszerző és ideológus a kétezres évek egyik legfontosabb hatászenekarában. Inkább azért aggódhattunk picit, hogy milyen számokat ír majd hősünk, ha nem kell senkivel kompromisszumokat kötnie, továbbá időközben elvált modell feleségétől, Karen Elsontól is, ezért benne volt a pakliban, hogy a kiábrándultság és düh majd rányomja keserű bélyegét az új szerzeményekre. Mondani sem kell: felesleges volt a rinyálás, Jack ugyanis nem tud mellényúlni, most is remek számokat sorakoztatott fel az ízléses borítóval megdobott Blunderbusson, amin fásultságnak, ötlettelenségnek nyoma sincs.

A nyitó Missing Pieces-ben máris megmártózunk a hetvenes évek hangzásában, amire recés gitárhangzás és fülbemászó ének telepszik. A countrys énekmegoldásokban tobzódó Love Interruption és a garázsos Sixteen Saltines az eddigi két klipes nóta, utóbbihoz az erősen feltörekvő AG Rojas rendezett felettébb nyugtalanító videót, maga a dal pedig olyan, mintha a The Hives írta volna, csak megtiltották nekik, hogy feljebb tekerjék a metronómot. Ezt a két nótát a Saturday Night Live-ban is elnyomta a szerző, az egyiket kizárólag csajokból-, a másikat csak férfiakból álló zenekarral. Persze a játékosság sem hagyta el emberünket, ami mindig is a legerősebb oldala volt, a Stripes legjobb dolgait is ez a laza hozzáállás emelte ki a mezőnyből. A Freedom At 21-ban például szinte rappel Jack, az I’m Shakin’ is elég bohókásra sikerült, míg a hatvanas évekbe visszakacsintó Hip (Eponymous) Poor Boy az egyik legjobb szám.

Bár a szövegekben vannak magánéleti kiszólások, egyáltalán nem borongós szakító albumról van szó, inkább azt érezzük, hogy a gitáros teljesen felszabadultan írta a dalokat, nem volt minimális ellenerő sem, amivel meg kellett volna küzdenie. A Blunderbuss továbbá azt is remekül demonstrálja, hogy nem virtuóz hangszeres ismeretek kellenek ebben a műfajban ahhoz, hogy valaki zsebre vágja a világot, hanem kiváló érzék a melódiákhoz és ösztönös dalszerzői készség. Más versenyzők kacifántos, blues ihletésű szólókba bonyolódtak volna, Jack viszont egy pillanatra sem helyezi a számok elé saját magát, ettől lesz mindenki számára tökéletesen élvezetes ez a remek felhozatal.