Nem gyakran fordul elő, hogy az ember csak úgy beesik egy buliba, ahol szembejön vele valami, amiről azt hitte, hogy az autotune-korszak felzabálta tokkal-vonóval. Persze, a rock élt, él és élni fog, de az a hamisítatlan garázsrock-fíling, amivel az A38 Hajón találkoztunk múlt hét szombaton este, szinte visszarepített minket a tökéletlen, imádnivaló múltba.

Egyik ismerősöm dobta fel, hogy nézzük meg a The Trousers lemezbemutató buliját Budapest egyik legkülönlegesebb koncerthelyszínén, én pedig vagyok annyira nyitott, hogy csak azért ne utasítsam vissza élből az ötletet, mert nálam a Spotify-on a kedvenc számok között több langyos popzene van sorba állítva, mint Måneskin vagy Metallica. Szóval mentünk, annak ellenére is, hogy csak megtippelni tudtam, melyik polcra kell felpakolni a The Trousers zenéjét, az előzenekarok pedig még annyira sem ismertek, mint a hatodik nagylemezét közönség előtt először megpörgető hardrockzenekar.

Már csak azért is szívesen veszek részt ilyen eseményeken, mert az ember sokszor a legmeglepőbb helyeken találhat rá az új kedvencére. Mentem már el úgy deep house buliba, hogy fogalmam sem volt, ki nyomja majd a céges pendrive-járól a tuctuc-muzsikát, aminek az lett a vége, hogy hetekig ettől a DJ-től szólt a háttérzene otthon főzés közben. Itt gyorsan meg is jegyezném, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy nem vagyok zenei szakújságíró és pont annyira értek az ének-zenéhez, mint egy átlagkommentelő a nagypolitikához.

Azon unalmas pacekok táborát erősítem, akikkel nem lehet a zenéről túl mély beszélgetéseket folytatni, és mivel túlzások nélkül tényleg mindent meghallgatok, ezért azt sem mondanám, hogy az ízlésem ilyen téren túlzottan szofisztikált lenne. Épp ezért, ezt a cikket is kéretik ennek tudatában tovább olvasni! Ezt muszáj volt tisztáznom, mielőtt a témában járatosabb olvasók elküldenének a metálpokol legsötétebb bugyraiba.

Az tehát igaz, hogy ha le akarnék fogni egy nyamvadt akkordot egy gitáron, egy zenésznek pajszerral kellene odaigazgatnia az ujjaimat a megfelelő helyekre, de

azt magamtól is képes vagyok észrevenni, ha egy banda jó bulit csinál.

Érkezéskor még épp elcsíptük az első előzenekar, a Hallucinatorz utolsó pár számát. A srácok jól nyomták, bár azt az öt percet, ami még maradt a fellépésükből, a pult mellett bólogatva töltöttem a sörömre várva. Alapozónak mindenesetre épp megfelelő volt az élmény, hiszen ennél szebben nem érzékeltethették volna az este szervezői, mi várható a továbbiakban. Amolyan igazi fésületlen, sminkeletlen, energikus, szinte archaikusan őszinte garázsrock, ami nekem speciel úgy hatott, mint egy csapás a múltból. Hiszen utoljára akkor hallgattam ilyesmit, amikor a tengerentúlon az ezredforduló környékén egymás után nőttek ki a földből a hasonló formációk, akik aztán úgy eltűntek a mainstreamből, mintha soha nem is lettek volna.

Szóval ott kortyolgatom a repohárba töltött pilzenit, miközben a színpadra felmegy négy srác, akik ránézésre nem is lehetnének különbözőbbek. A dobok mögött egy középhosszú hajú rocker foglal helyet, a mikrofonnál sportzakóba öltözve, fazonra nyírt szakállal a frontember áll be kezdésre, a gitárnál egy visszafogott külsejű zenészember végzi el a hangolás utolsó mozzanatait, a basszusgitárt pedig egy Bundesliga-frizurás jelenség markolássza, akiről később megtudom, hogy Tibikének hívják és imádja az Unicumot. Ők a Jackmans, amit a színpad mögé vetített logo is hatásosan kommunikál, de ha ezt esetleg valaki valamilyen látási nehézség miatt nem is venné észre,

az első sorba robbanó három Jackmans-pólós ősrajongó már egy fokkal feltűnőbb jelenség.

Aztán a srácok a dobok-húrok közé csapnak és tíz másodperccel később már akad is néhány megállapítás, amit a magam szerény zenei képességeivel is simán meg tudok tenni. Az egyik, hogy a hangosítás nem a legjobb, amire a hozzáértő ismerős rá is vágja gyorsan, hogy ez az A38-on visszatérő probléma. Az ének nehezen kivehető, az egyes hangszerek pedig folyamatosan versenyeznek, melyik nyomja el a másikat. Emellé még bejátszik egy borzalmasan fura érzékszervi anomália, amit először nem is igazán tudok hova tenni: szédelgek, mintha az az egyetlen korsó söröcske a fejembe szállt volna. Aztán összeáll a kép: egy hajón támolygok éppen, így valószínűleg a hiperszenzitív egyensúlyérzékem lehet a ludas. Mire ez a helyére kerül, már a hangosítás problémái sem zavarnak annyira.

A zenekar még csak egy számot nyomott le, de a közönség már elkezd sűrűsödni a színpad előtt, aki pedig ott van, az vagy a lábával dobol vagy a fejével bólogat, a mozgás amplitúdója pedig egyre nagyobb mindenkinél, ahogy a srácok haladnak a koncert veleje felé.

A hideg profizmus egy olyan jelző, amivel nem akarnám megsérteni a Jackmans tagjait. Később lecsekkoltam a neten; a zenekar annak idején még Jackie Brown néven kezdte, majd tíz évvel ezelőtt keresztelte át magát a jelenlegi nevére, de ez a mostani formáció nagyjából egy évvel ezelőtt adta le az első koncertjét sacc/kábé húsz ember előtt valami eldugott underground szórakozóhelyen. Szóval nem egy tökéletesen gömbölyű hógolyóvá összegyúrt együttesről van szó, akik mögött már ott figyel három országos turné meg egy profi lemezszerződés, és ez látszik is rajtuk. A frontember folyton azt kérdezi a közönségtől, hogy „itt vagytok?!”, mintha ő maga sem hinné el, hogy igen, most éppen itt van pár tucat ember, aki az ő zenéjükre érzi jól magát. Olykor-olykor egy-egy hang is félrecsúszik, amit különösen az ilyenkor látványosan fájdalmas arcot vágó szólógitáros mimikájáról lehet könnyedén leolvasni,

az összkép viszont ezekkel az életlenségekkel együtt is ütős, mint egy erősre kevert Jack-kóla a nyári melegben.

Hiába villan meg itt-ott a színpadi tapasztalat hiánya, ha a banda amúgy rendesen odabasz, amikor oda kell baszni. A szép sorban érkező számok mindegyikének karaktere, íve van, sőt, még olyan is akad köztük, melynél nem tudom megállni, hogy ne énekeljem a refrént, ami valami egészen újszerű élmény egy számomra teljesen ismeretlen banda koncertjén csápolva. Aztán Tibike – akinél egyedibb jelenséget tényleg ritkán látni magyar színpadon – belemondja a mikrofonba, hogy „már a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években kiderült, hogy nincs rockbanda rockballada nélkül” (sic!), úgyhogy nekik is van ilyenjük, ezért most fogadjuk ezt szeretettel. Ezt a felkonfot nem lehet nem megmosolyogni, a meglepetés viszont ezúttal is valamelyik külső vágányról érkezik, az említett rockballada ugyanis leszakítja a plafont.

Mire idáig jutunk, már azon sem csodálkozom, hogy valami mosdatlan rocker a terem hátsó részében a haverja hátára pattan, majd ők ketten bevágtatnak az első sorba. A Jackmans ezzel a mutatvánnyal úgy hozta össze ezt a bulit, mintha egy nyeretlen elsőéves behúzná a gimi vándorkupáját a sportnapon. Tették ezt úgy, hogy süt róluk az őszinteség, az alázat és az akarat, hogy ők akkor most tényleg megmutatják, hogyan is kell ezt csinálni.

Az akarat pedig simán célt ért, de annyira, hogy a koncert után beálló izgatott duruzsolásban vigyorgó arcokból kiindulva nem én voltam az egyetlen, aki a következő percekben rákeresett a zenekar nevére. A Facebookon meg is találtam őket, és az alig 900-as követőtábort látva azonnal megállapítottam, hogy ez a formáció még csak most készül amúgy izomból szárba szökkenni.

Hogy jöhet-e az első igazán nagy buli, felkerülhet-e az első album a Spotify-ra és elhiszik-e a srácok magukról, hogy az emberek tényleg ott vannak – sőt, miattuk vannak ott – a színpad előtt, az a szombat esti mutatvány alapján csak idő kérdése. Izgalmas lesz látni, hogyan, merre alakul a zenekar további sorsa, mert hogy én kíváncsi leszek a folytatásra, az biztosabb, mint egy kötelező rockballada a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években.

(fotók: Pandúr-Balogh Norbert)

Ez is érdekelhet:

Magyar zenei toplista: a legkedveltebb előadó 93,5 milliós YouTube-nézettségére 79 rádiós játszás jut

Önszántukból nagyon mást hallgatnak az emberek, mint amit a rádiók adnak.

És ezt olvastad már?
Emily Ratajkowski idegből tolja a meztelenkedést Instagramon, ha már úgy hallotta, hogy lehet