James Cameron alkotása a mitológiaépítésben és a látványban volt nagyágyú, ezzel csavarta az ujja köré a nézőket. Persze, a sztori szintjén nem volt több egy egyszerű Pocahontas- és Farkasokkal táncoló-koppintásnál, de őszintén, biztos, hogy mindennek, ami a mozikba kerül, meg kell reformálnia a mozgóképes történetmesélés eszköztárát? A történet tehát nem volt nagy truváj, de az Avatar minden másban hozta a csúcsminőséget, és igazság szerint 13 év ide vagy oda, még mai szemmel sem lehet benne sok kivetnivalót találni.

Amikor 2015-ben alkalmam nyílt interjút készíteni Stephen Langgel, a színész négyszemközt megsúgta, hogy a karaktere vissza fog térni az Avatar második részében. Mivel a film főgonosza a fináléban csúnya véget ér, nem igazán értettem, ezt hogyan fogják megoldani az alkotók, de miután megnéztem A víz útja alcímű folytatást, inkább azt nem értem, hogyan kételkedhettem James Cameron kreativitásában.

Természetesen nem fogok spoilerezni, csak annyit szeretnék leszögezni, hogy a filmben nemigen akad olyan momentum, amire nyögvenyelős, a hajánál fogva előrángatott magyarázatokat kapnánk. Quaritch ezredes valóban visszatér, ezt már az előzetesekből és a korán érkezett hírekből is lehetett tudni, és a megjelenése olyan magától értetődő, hogy az ember csak a fejét fogja, ez miért nem jutott neki az eszébe.

Az emberiség természetesen nem nyeli le a békát, a Pandoráról való kiűzetés után néhány évvel visszatérnek az értékes erőforrásokkal gazdagon meghintett holdra, melyen időközben Jake Sully és Neytiri családot alapított. Az ezredes a na'vik élére álló Sully kiiktatását kapja feladatul, így hősünknek menekülnie kell. Családjával együtt a víz népénél talál menedékre, de itt sem rejtőzhet el sokáig ellenségei elől.

A víz útja az első perctől az utolsóig hozza azt a vadregényes, meseszerű hangulatot, amiért az első részért több generáció is rajong a mai napig. Cameron Pandora élővilágát olyan aprólékos műgonddal terveztette meg természettudósokkal bruttósított kreatív stábjával együtt, hogy az embernek a hold vízi élővilágát látva szinte percenként koppan az álla a mozi padlóján. Ezt valószínűleg leírni is felesleges: a film látványvilága túlzás nélkül lélegzetelállító, ami igen nagy szó egy olyan korban, melynek kasszasikerei gyakorlatilag másról sem szólnak, mint a hatásvadászatról.

A Marvel-filmek szépen lassan immunissá tettek minket a letaglózó látványosságokra, Cameron viszont most visszaadja nekünk azt az élményt, amikor a moziban ülve elfelejtünk pislogni és szinte kifordul a kezünkből a popcornos vödör. Elképesztő, ami ebben az alkotásban a vásznon folyik – olykor ezt szó szerint értve, hiszen a filmidő legnagyobb része a vízen vagy a víz alatt játszódik, az alkotók pedig ezt a digitális technikával sokszor teljesen hiteltelenül ábrázolt közeget olyan mesteri módon oldották meg, hogy arra tényleg nehéz szavakat találni.

Ugyanígy az akció és az izgalom szintjén is brillírozik a mű, akik azonban a forradalmi sztorit keresik, azok most sem lesznek elégedettek. A víz útja ezúttal sem a csavaros történetben, hanem az audiovizualitás, a mesteri művészeti rendezés és a világépítés tekintetében forradalmi. Ezzel együtt is meg kell jegyezni, hogy ezúttal mégis kap egy új dimenziót a cselekmény, még úgy is, hogy alapjaiban véve ugyanaz a felállás, mint az első részben: az emberek jönnek, mert kell nekik valami, és ennek megszerzése érdekében úgy perzselik fel a környezetet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Most már biztos, hogy Cameron nem túl optimista fajunk jövőjével kapcsolatban. Hiszen az emberek azért térnek vissza a Pandorára, hogy a haldokló Föld helyett új otthonukká tegyék, mégis annyira tiszteletlenül bánnak ezzel a gyönyörű világgal, hogy alig vetették meg rajta a lábukat, máris elkezdik kizsigerelni. A folytatás tehát egyfelől megismétli az első rész üzenetét, másrészt a család fontosságáról szól. Mindezt úgy adja elő, hogy a tanulságok dekódolása senkinek nem fog fejtörést okozni. Mondhatni, az alkotás ilyen tekintetben egyáltalán nem megy mélyre, bár ezt igazság szerint senki nem is várhatta tőle.

Művészkörökben biztosan ismét divat lesz szidni az Avatar címet, elmondani, hogy Cameron alkotása úgy konvergál egy igazán értékes filmhez, mint egy gyorséttermi menü a csúcsgasztronómiához. Ebben egyébként lesz is valami olyan tekintetben, hogy A víz útja valóban a tömegekhez szól, és az érzékszervek kényeztetése mellett az érzelmeket készen adja át a befogadónak.

Pontosan úgy, ahogyan azt Hollywood az aranykorban csinálta, és épp ezért annyira felvillanyozó élmény az Avatar második részét a filmszínházak két éves döglődése után megtapasztalni. Ez ugyanis maga a nagybetűs, hamisítatlan, korszakos MOZIVARÁZSLAT, amit – előre is bocsánat az ordas közhelyért, de – tényleg a lehető legnagyobb vásznon kell megnézni.