Judy Garland mindenki számára megvan. Az viszont már lehet, hogy nincs, mennyit szenvedett a színésznő, akit túlságosan fiatalon kapott el a gépszíj, hiszen már kétévesen szerepeltették, az Óz, a csodák csodája idején is csak 17 éves volt. Folyamatos elnyomásban élt, nem csoda hát, ha ez rányomta a bélyegét az életére, ami nem volt éppen játék, mese és folyamatos csillogás.

A Judy egy picit szakít a szokásos életrajzi filmes klisékkel (de csak picit), mert nem pont akkor kapcsolódik be a sztoriba, amikor a hollywoodi gépezet rátette a koszos mancsait, és mindent megtett azért, hogy kifacsarja, és ezzel tönkrevágja őt, hanem az utolsó éveire, amikor már alkohol- és gyógyszerfüggőként megpróbált kezdeni valamit azzal a mennyiségű kakkanattal, amennyinek már egy légycsorda sem örülne.

Judy Garland ugyanis a hatvanas évek végére még mindig egy igazi ikonként imádták őt, de a színésznő már nem igazán tudta a helyén kezelni a népszerűséget. Igazából a film tanúsága szerint nagyjából semmit sem. Mivel tinikorában a filmgyár megtiltotta neki, hogy egyen, és csak gyógyszerekkel tömték, elvették a gyerekkorát, amit a sztársággal pótoltak, ez meg már régóta tudjuk, hogy nem okoz semmi jót.

A film ugyan érintőlegesen bemutat ezt-azt a gyerekkori borzalmakból, de igazából egyáltalán nem erre fókuszál, csak azért villant fel egy-egy jelenetet, hogy jobban megértsük azok hatásait a későbbiekre. Judy Garland nem véletlenül szorongott és nem véletlenül volt szeretetéhes, de azt sem spórolja ki a film, hogy bemutassa, miért volt kibírhatatlan.

A szorongása miatt képtelen volt forgatni, késett, nem ment be melózni, úgy kellett kirángatni a színpadra, mintha pórázon vezetnék. Aztán amikor kellő mennyiségű szeretetet kapott, egy pillanatra helyre állt a világ rendje, de tudjuk, hogy olyan igazából tényleg csak pillanatokra történt. Garland a film fő vonalának számító koncertjei után nem sokkal halt meg gyógyszertúladagolásban.

Az életrajzi mozi abban a pillanatban veszi fel a fonalat, amikor a kvázi minden szinten gondokkal küzdő Garland kénytelen leadni a gyerekeit a volt férjének, aztán belép az életébe Mickey Deans, közben megpróbál színpadra állni, ami tekintve azt, hogy nincs az az élő ember, aki dolgozni akarna vele megbízhatatlansága miatt, elég nagy vállalás. Judy mégis színpadra áll, közben pedig valamit kezdenie kell azzal a problématömeggel, amit élete során felhalmozott, de már mozdulni sem tud tőle.

Az ilyen filmeket szokta követni a díjcunami, és mintha Renée Zellweger is mindvégig erre gondolna közben, ezért játszik úgy, ahogy már nagyon régen nem. Maga a Judy talán néha kicsit bukdácsol, de Zellweger nem, neki nagyon kell az a díj a rohadt életbe már, izomból le is játssza az összes színészt a vászonról, de működik, annyira, hogy a Golden Globe-ot már megkapta érte, az Oscarra is jó esélye van, bár azért nem lenne baj, ha inkább Scarlett Johansson nevét rejtené a boríték, és nem az övét, de ne legyünk telhetetlenek.

A Judy egy remek film, de semmi olyan nincs benne, ami ne történne meg egy átlagos „problémás ikon életrajzi filmje a meghasonlott életről, munkáról és szerelemről”-moziban, viszont Renée Zellweger játéka átsegíti az embert a nehezebb pillanatokon is. A Somewhere Over The Rainbow-t pedig már sosem fogod aranyos kis dalocskaként hallani utána.