Ryan Gosling és Emma Stone szerelmes sztorija ugyanis megmutatja, hogy miért lehetett szeretni régen a musicaleket, amikor még úgy voltak összerakva, hogy mindenki beléjük tudjon szeretni, amikor még nem volt mindegy, milyen képekkel és milyen zenékkel áll majd össze a nagy mű. A műfajnak nagyon rosszat tett a nem is annyira régi másodvirágzása, amikor musical musical hátán jött, és különösebben nem emlékszünk egyikükre sem, mivel nem voltak bennük emlékezetes dalok, vagy karakterek.

A musical ciki lett, pedig nem volt ciki szeretni régen a Grease-t, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Hairt, lehetett énekelni Dorothyval az Óz, a csodák csodájában, és lehetett imádni a napokkal ezelőtt elhunyt Debbie Reynoldst az Ének az esőben című opuszban. Hollywood Technicolor álomvilágát hozták el nekünk ezek a filmek többnyire, és sosem hittük volna, hogy valaha valaki még úgy hozza nekünk vissza ezt az érzést filmbe öntve, hogy egyszerre lesz a végeredmény mai, és beilleszthető a régi idők nagy klasszikusai közé is.

A La La Land azért zavarba ejtő, mert olyan, mintha egy ’50-es évekbeli musicalt néznél, pedig minden egyes pontja a jelenkorban játszódik, problémaköre is mai, mégis olyan egyetemes igazságokat fogalmaz meg itt-ott kifejezetten a klasszikus musicalek képi világát megidézve, amelyek működtek volna évtizedekkel ezelőtt is. Mert miről szól a Kaliforniai álom? A fiú, aki foglalkozását tekintve jazz zongorista (tényleg Gosling játszik a zongorán a filmben, három hónapig tanult zongorázni a rendező kedvéért) és a lány, aki foglalkozását tekintve színésznő szeretne lenni, egymásba szeretnek, de lassan be kell látniuk, hogy jó eséllyel fel kell adniuk nagyon sok számukra fontos dolgot, ha el akarják érni az álmaikat. Ezek a problémák bármelyik évtizedben jelentkezhettek volna, így lehetne ez egy 100%-osan modern történet is, Chazelle filmje azonban minden modernitása mellett vizuálisan és zeneileg is elkötelezi magát a régi korok nagy filmjei mellett, és ez a legjobb, ami a nagyvásznakkal történhetett az utóbbi években.

Most, hogy minden gyerekkori kedvencünk itthagy minket, még jobban fáj, hogy mindennek rövid a szavatossága, senki sem gondolkodik igazán nagyban, vagy ha mégis, akkor valahol valami hiba csúszik a számításba. Erre jön Chazelle, ez a srác, aki még csak most fogja betölteni a 31-et, és már másodszor mutatja meg, hogyan kell ezt nagyban csinálni. És mindezt ezúttal egy musciallel, ami nem túl hálás műfaj. Könnyen lehetett volna baj ebből, de a főszereplők életük alakítását nyújtják, a dalok azonnal beleégnek az agyadba, és a képi világ is annyira bájos, hogy nem is érted, miért nem készített ilyen filmet senki mostanában.

Egyszerű filmecskének tűnhet a Kaliforniai álom, de nem az, ha úgy gondolod, hogy emberek dalolásznak, meg táncolgatnak mindenféle cuki dalokra, aztán a végén nagy színes hacacáré közben beletáncikálják magukat a vattacukros happy endbe, akkor tévedsz. A La La Land úgy jár két lábbal a földön, hogy néha a szereplői szó szerint elszállnak a csillagok közé, az énekes-táncos jeleneteit pedig arra használja, hogy bemutassa, hogyan érzi magát az ember, amikor reményekkel telve hajszolja az álmait. És mivel a szereplői változó emberek, nem mindig énekelnek és táncolnak, ezzel is kontrasztot mutatva a valódi világ és a fejünkben élő álomvilág között, amelyet csak a nagyon szerencsések tudják átváltoztatni valósággá.

A La La Land tökéletesen mutatja meg a reményt és a reménytelenséget, a boldogságot és a fájdalmat, az álmok eléréséhez szükséges lépcsőfokokat, a feladást, a csillogást, és mindezt úgy teszi, hogy közben tökéletes dalokkal, tökéletes látvánnyal lazán felsétál az év legjobb filmjeinek dobogójára. Sőt, többet hajt végre. Igazi klasszikussá válik. Nagyon nehéz nem beleszeretni.