Az okos döntés volt, hogy a legnagyobb sztárokat nem a tengeralattjárón találjuk, hiszen egy tárgyilagos katasztrófafilm esetében – ami mondjuk, nem a Titanic – legalább annyival érdemes megkönnyíteni a néző dolgát (akik jól tudják, hogy a legénység tagjai közül senki sem látta többet a napfényt), hogy az olyan közönségkedvenc arcok, mint Colin Firth, Léa Seydoux, vagy a teszetosza orosz kormányoldalon zseniális színészi játékot mutató, idén 90 esztendős veterán, Max von Sydow biztos pont lehessen. Ez kétségkívül közelebb hozza a befogadóhoz a filmet, ha már ugye szurkolni teljesen felesleges.

S e téren teljesen rendben is van a film – Vinterberg, aki mégiscsak egy igazi filmrendező, remekül hozzáértően mozgatja a színészeket, a tengeralattjárón belül és kívül is. Matthias Schoenaertsnak jutott a feladat, hogy a Kurszkban rekedt áldozatok közül kiemelt főszereplőként váljék belőle drámai hős, s nyilván ő is megoldja a feladatát. Megoldott itt mindenki, mindent. Igazából – azzal együtt, hogy Luc Besson cége már régen gyártott ilyen, minden pillanatában ízléses produkciót – pont az a probléma vele, hogy simán csak letudják benne a dolgokat. Felmondják a törileckét.

Azt a leckét, aminek némely részlete máig sem tisztázott. Az oroszoknál egyértelmű tabutéma a Kurszk, hisz ez volt az az eset, amely közben Putyin épp húst sütögetett, majd azzal indokolta döntését, hogy teljesen mindegy, hol van, mit csinál, az eseményeket úgysem tudja befolyásolni. Nos, a film alkotói ezzel nem értenek egyet, s jól is teszik – merthogy semmi közük az orosz államhoz, így azt mondtak, amit csak akartak – de nem mennek neki nyíltan a fővezérnek, egyszerűen csak bemutatják, mit bénáztak az oroszok, s miért. Láthatjuk, hogyan próbálták elmaszatolni a tényt, hogy nincs a mentéshez megfelelő felszerelésük, s azt is, hogyan húzzák az idejét a legénységnek, pusztán azzal, hogy nem azonnal fogadják el más országok segítségét.

Látjuk az otthon maradottak kétségbeesését, a segíteni akarók tehetetlenségét, a tengeralattjáró életben maradt személyzetének küzdelmét. Mindent látunk, amit egy ilyen filmben látnunk kell, de ezzel együtt nem látunk semmi olyat, ami a kötelezőnél jobb filmet csinálhatna a Kurszkból. Vannak benne lebilincselő pillanatok, de bőven akadnak olyanok is, amelyek közben azt érezzük, ezt lehetett volna szebben, ihletettebben, kreatívabban, erőteljesebben is. Amikor meg Vinterberg valóban szabad utat enged az érzelmeknek, például a film legvégén, ott esetleg pont a realistább, karcosabb megközelítést hiányolhatja a néző.

A Kurszk rendben lévő, ép ésszel támadhatatlan, mozgóképes emlékmű, egy kivételes szerencsétlenség tisztességes, együttérző krónikája – filmnek azonban meglehetősen középszerű, s egy ilyen, nagy nyilvánosságot kapott ügy esetében épp ezért nevezhető (sajnos) feleslegesnek is.