Keira Knightley az egyik legszerencsétlenebb színésznő. Tehetséges, de ez nagyon ritkán derül ki róla, valamiért folyamatosan olyan filmekbe castingolják be, amiben nem kap különösebben érdekes szerepet, és az sem segített rajta túl sokat, hogy az Igazából szerelemmel a széplány, A Karib-tenger-filmekkel pedig a szép, de kemény lány skatulyába pakolták be. Aztán jön néha-néha egy olyan film, mint a Colette, és rájössz, hogy nem véletlenül jelölték őt már kétszer Oscarra.

Keira ebben a moziban a századfordulós Franciaország egyik legnagyobb írótehetségének sztorijába huppan bele olyan magabiztossággal, hogy öröm nézni, Sidonie-Gabrielle Colette története ráadásul most aktuálisabb, mint valaha, de hála istennek nem nyomja agyon a korszellem a mondanivalót, Colette ugyanis úgy ébred fel a férfiak elnyomásából, hogy az tulajdonképpen bármikor elmesélve is tanulságos lehet.

Az 1800-as évek végén járunk, amikor is a vidéken éldegélő Colette-et nagyon szeretnék már kiházasítani szülei, de nem lehetetlen az ügy, mivel már kavargat a szüleinek is kedves sikeres íróval, Willyvel. A férfi nem is annyira író, inkább írattat magának műveket, amelyeket szellemírók összehoznak neki, majd kiadja a neve alatt. Nemsokára Colette is szellemírójává válik, mikor megírja neki az élete korai szakaszát elmesélő Claudine az iskolábant, amit zabálni kezdenek az olvasók, innentől kezdve pedig nincs megállás. Újabb és újabb könyv kell, aztán a lány lassan rájön, hogy nincs szüksége a férje elnyomására ahhoz, hogy sikeres legyen. De azért vannak kisebb-nagyobb bökkenők.

És ez a film ezekről a bökkenőkről szól. Nem arról, hogy hogyan törjünk ki az elnyomásból, hanem arról, hogy néha mi magunk nehezítjük meg az életünket. Hogy azt mondjuk, jó helyzetben vagyunk, miközben ordít rólunk, hogy rosszul látjuk a valóságot, vagy csak nem akarunk foglalkozni vele. Hogy megmagyarázzuk magunknak, mi zajlik bennünk, csak éppen azt nem fogjuk fel, hogy hazudunk magunknak. Hogy mivel jár az, ha az ember magasról letojja a környezetét, és valami olyanná válik, amit mindenki elítél, és hogy számít-e a megbélyegzés akkor, ha a saját boldogságunk a tét.

A Colette ha valamiért, hát azért kedvelhető, mert egyetlen főszereplőjét sem mutatja tökéletesnek. Willy egy idióta pöcs, de a film nem akarja kétdimenziós kartonfiguraként beállítani, így ha kell, akkor a jó tulajdonságait is megmutatja, mint ahogy azt sem felejti el, hogy Colette sem volt az a földre szállt angyal, és nem csak azért, mert nagyjából mindenkivel lefeküdt, aki szembe jött, és kicsit is tetszett neki legyen az fiú vagy lány.

Az a jó ebben a filmben, hogy a házasokat a kapcsolatukban meglepően sokszor egyenrangúnak mutatja, Willy megbékél Colette szeretőivel, Colette pedig a Willy nőivel, néha ugratják is egymást, néha persze beleszaladnak pofonokba is. Elég nagyokba. Dominic West Keira párjaként igyekszik tenni a dolgát, de érezhetően nem kapott akkora teret a mozgásra, mint a főhősnő, aki maradjunk annyiban, hogy annyira felébred falusi álmából, amennyire egy nő csak felébredhet.

A Colette viszont minden szerethetősége ellenére is kissé üresnek hat, Budapest mondjuk remek díszletet szolgáltat neki, az itt-ott feltűnő magyar színészeken is lehet mosolyogni, az ismerős helyszíneken meg pláne, de különösebben nem lehet izgulni egyetlen szereplőért sem, pedig elvileg nagyon kellene szorítanunk a főhősnőnek, hogy önmaga lehessen.

Csak hát hogy szurkolsz egy olyan nőnek, akinek nagyon sokáig saját bevallása szerint nincs különösebb baja a kialakult helyzettel, aki néha álszent módon viselkedik, majd mindent sutba dobva végül nagyon bátran kiáll magáért? A Colette-tel az a baj, hogy nem hagy időt a főszereplője megértésére, egy olyan ponton vágja el a történetet, ahol még bőven lenne mondanivaló, ráadásul az egésznek abszolút sitty-sutty módon, hirtelen van vége, aztán eredeti fotókkal és melléjük írt szövegekkel tudjuk meg, mi történt ezután pár pillanat alatt.

Pedig ott lennének az igazán érdekes dolgok, és ez persze nem azt jelenti, hogy amit addig megnéztél, ne lenne érdekes. Csak ennek fényében bőven marad hiányérzet az emberben, viszont ami van, az is bőven megér egy mozijegyet. Keira Knightley pedig több ilyen filmet érdemel. Sokkal, de sokkal többet.