Az idei Titanic fesztivál zárófilmje ugyanúgy az ötven fölötti közönséget célozza meg, ahogy a vele egyazon héten mozikba kerülő francia Együtt élhetnénk, és további hasonlóság, hogy mindkét darabban olyan figurákat ismerhetünk meg, akik öregségükre kisiklott életüket úgy próbálják meg helyre rakni, hogy összeköltöznek néhány hasonló cipőben járó bajtárssal.

Az idei Oscar gálán egy filmbe illő sikersztorinak lehettünk szemtanúi, ugyanis a legfontosabb díjakat egy kicsi, családias filmstáb nyerte, amely tűzön-vízen keresztülvitte merész ötletét (miszerint a némafilmkorszakról egy némafilmet készít), kitartását és merészségét pedig díjazta az akadémia. 2009-ben már láthattunk hasonlót, amikor Danny Boyle vezetésével egy ismeretlen arcokból álló, javarészt indiai stáb ugrálhatott örömében a Kodak Theatre színpadán, ugyanis a Gettómilliomos kapta a legjobb filmnek járó szobrocskát. Hogy mi köze mindennek a most mozikba kerülő brit filmnek? Hát az, hogy megint a nyugati jóléti társadalom és az indiai nyomor találkozik ebben a rengeteg szereplőt mozgató alkotásban, ráadásul az egyik szereplő az a Dev Patel, akit az imént említett Gettómilliomosban ismerhettünk meg. Az viszont fontos különbség, hogy esetünkben a harmadik világ nyomorúsága nem fő-, inkább csak mellékszereplő, a bollywoodi stíluselemekkel sem játszottak el az alkotók és leginkább az angol öregfiúk és öreglányok lelki világa kerül előtérbe a mozgóképben, India ”csak” inspiráló és egzotikus háttér marad.

Míg az Együtt élhetnénkben hat tagja van a kis kommunának, addig a Keleti nyugalom – Marigold Hotel legalább egyszer ennyi figurát mozgat. A történetben olyan karaktereket ismerhetünk meg, mint például az egykori szerelmét felkutató meleg férfi (Tom Wilkonson), a férjét gyászoló narrátorunk (Judi Dench), egy vicces rasszista (Maggie Smith), egy kiállhatatlan feleség (Penelope Wilton) és miatta megkeseredett férje (Bill Nighy), míg a helyi erőket a csőd szélén táncoló hotelt vezető szétszórt, de ambiciózus fiatal srác (Dev Patel), gyönyörű szerelme (Tena Desae) és a hagyományokat kellőképp nem tisztelő kapcsolatukat ellenző mama (Lillete Dubey) képviseli.

Ahogy a szereplők felsorolásából is látszik, a mozi azt a brit filmes hagyományt követi, miszerint minél több ismert színész aláírása kerül a szerződésre, annál nagyobb a siker valószínűsége. Az Igazából szerelem effektus működik is, mivel egyik karakternél sem érezzük, hogy csak beleerőltették őt a sztoriba, továbbá az angol filmipar kisebb és családiasabb, ezért a remek színészek valóban jóban vannak egymással, így a kémia is működik köztük. A mimózalelkű rendezőnek, John Madden-nek ezért valamivel egyszerűbb volt a dolga, mintha ugyanezt a mutatványt Hollywoodban próbálta volna megcsinálni, de azért ő is hozzátette a magáét.

A Corelli kapitány mandolinját és a Szerelmes Shakespeare-t is jegyző alkotó legutóbb Jessica Chastaint és Sam Worthingtont szabadította rá egy náci háborús bűnösre, de a jelen idejű jelenetekben akkor is idősebb figurákkal dolgozott, szegény Helen Mirrent pedig még egy nyugdíjas bunyóba is belökte. Madden a Deborah Moggach regényt feldolgozó új filmjében is maradt az idősebb korosztálynál, de a fiatalabbak számára sem élvezhetetlen ez a két óra, ami olyan megrázó megállapításokat tesz, mint hogy sosem késő restartolni az élet pc-jét, vagy hogy minden körülmények között élvezni kell a pillanatot, mert sosem tudni, mikor száll el a winchester.

Bár a játékidő vége felé kicsit elkóborolunk az érzelgősség és klisék erdejébe (főleg az indiai fiatalok szálának köszönhetően) és a száraz brit humort is vaskosabbá tehették volna a forgatókönyvben, szerencsére nem nyomja le olyan erőszakosan a torkunkon üzenetét a rendező, hogy vissza akarnánk azt öklendezni, és végső soron egész szórakoztató hellyé válik a szálló, aminek Marigold helyett az Újrakezdés Hotel nevet is adhatták volna.