Jó ideje a bögyömben van már az az erőltetettség, ahogy mindenféle korabeli iparcikkek képi túlhangsúlyozásával dörgölik a láthatóan beteges nosztalgiától gyötört filmrendezők a szemembe, mennyire korhű is az alkotásuk.

A 2016-ban indult Stranger Things sorozat volt az első, ahol ez az egész már túlcsordult a pohár peremén, de ott nyilván meg lehetett bocsátani a dolgot, hiszen a kazettásmagnós, amerikai kockaautós, susogós diszkóruhás '80-as évek-nosztalgia bevallottan legalább olyan szinten volt része a koncepciónak, mint a tulipánfejű szörny a másik dimenzióból.

A Stranger Things szexepiljét nagyrészt kifejezetten az ilyen diorámák adják: újságok, cipő, ventilátor, walkie-talkie, mind korhű és épp csak egy kicsit sok már, hogy a csipogós ébresztőóra nem az ágy, hanem a kamera felé fordul, hogy látsszon, mennyire eredeti az is

Azóta viszont, részben talán pont a Stranger Things sikere miatt nagyon elharapódzott ez a 'nézd, mennyi régi cuccot hozott a kellékesünk-trend'. Egyre több új filmben, sorozatban kapom annyira töményen a régi cuccokat az arcomba, hogy az már fáj.

Mind gyakrabban tűnik fel, hogy milyen gyakran töri meg a filmélményt, ahogy újra és újra észreveszem (mert észrevetetik velem) a mesterkélt háttér-kompozíciókat. Különösen nagyot üt, amikor az agyam autóbuzériáért felelős részét találja el egy-egy túl kontrasztosan a cselekménybe illesztett korabeliség. Ráadásul az eltúlzott tárgyi múltidézés időnként teljesen elszabadul, lavinává dagad, majd öngóllá változik, ha szabad ezzel a hülye képzavarral élnem.

Nemrég volt szerencsém megnézni A Gucci-házat például. Az 1978-tól 1997-ig ívelő, valós sztorira építkező filmben a korabeli divatcikkek szerepeltetése abszolút oké, ez a téma része. A motorral menekülős jelenetben a piros Kawasaki és a korhű bukósisak szintén okkal hangsúlyos: ezek a dolgok is a Gucci-legendárium történelmi tárgyai. Az autóforgalom megszervezéséhez viszont már kevés volt az olasz veterán, így amikor már nem is tudom, hányadjára látom feltűnni hol itt, hol ott ugyanazt a szürke Autobianchit, az már kicsit kellemetlen.

Remek látványt nyújt a 924-es Porsche, szó se róla, de nagyon kevéssé tartom valószínűnek, hogy egy korabeli divatmogul pont a gyengesége és olcsósága miatt sokat kritizált nép-Porschéval akart volna villantani

Amikor pedig Paolo Gucci bugyuta jellemének komikumát erősítendő egy 924-es Porschéból kászálódik ki nehézkesen, azt végképp nehéz feldolgozni. Nem hinném, hogy lett volna divatcézár a '80-as évek elején, aki hajlandó lett volna akár csak közel menni az új, olcsó nép-Porschéhoz. És akkor az a bizonyos öngól: van egy pillanat, amikor Gucci és a leendő Gucciné 1978-ban egy milánói büfékocsinál kajálnak és a kép egy pillanatra lecsúszik a mai foodtruck LED-es hátsó lámpáira...

Ami miatt pedig végül nem bírtam tovább és elkezdtem írni ezt a cikket, az a Things Heard & Seen (Kísértő múlt) című idei misztikus thriller a Netflixről. Ez a film egyértelműen csak azért játszódik 1980-ban, hogy meg lehessen mutatni egy csomó korabeli cuccot. Maga a cselekmény pedig totálisan feladja a küzdelmet valahol a film közepe táján, innentől teljesen érdektelenné válik minden szereplő és minden akció, csak a régi cuccok teljesen öncélú mutogatása marad.

Kicsit féltem, hogy nem tudok majd legálisan képeket hozni illusztrációnak, de aztán felszabadult röhögésben törtem ki, amikor megnéztem a poharat nálam túlcsordító film IMDB-oldalát. Esküszöm, én is pont ezeket a képeket screenshotoltam volna a cikkhez, ha nem lenne ez tilos és technikailag is kicsit komplikált a Netflixnél! Szóval íme, körülbelül erről szól ez a film:

A főhősnő hóna alatt véletlenül pont az arcunkba üvölt egy négy évtizedes mosogatószer-flakon

Drogéria 1980-ból, Polaroid-filmekkel, Bayer Aspirine-nel, Kodak tekercsekkel, akkori papírzsepivel

Látjátok, gyerekek, akkor még ilyen volt a logó egy Pepsi-automata oldalán

A pedálos Moszkvics egyik USA-beli megfelelője: biztosan milliónyi középkorú amerikai sóhajtott fel, amikor ezt a jelenetet látta: ilyenem volt nekem is!

A Peugeot 504 1969-ben volt az Év Autója, de a filmbéli tehetős család 1980-ban valamiért ezzel az akkorra már elavult és gyenge kocsival járt. A költözésnél pedig szerencséjük volt, mert pont egy vadonatúj, láthatóan még soha nem használt kölcsönzői utánfutót kaptak!

Igazán tapintatosan üvölt ki a drámai képből a korhű reggelipelyhes doboz

A hűtő is egy kis múzeum, a hátul bujkáló konzervdobozok pedig még fontos szerepet is kaptak a sztoriban!

Ugye, hogy ennyire töményen ez már mérgező? Értem én, hogy ez a ma már muzeális tárgyakkal kifejezett hűség az egyébként a sztori szempontjából teljesen irreleváns korhoz része a produkciónak, és nem is szólnék, ha ez lenne az első ennyire kínosan hitelesnek látszani akaró fikciós film. De nem az első, csak egy egyre zavaróbb minta újbóli felbukkanása.

Szóval szeretném jelezni, hogy igen, észrevettem ezt a kísérletet, köszönöm, kedves filmipar, nagyon érdekes is volt, de most már elkezdett átfordulni az egész paródiába és (legalábbis számomra) már a filmélmény rovására megy.

A film sajtófotó-galériájába bekerült a raktár is, ahonnan a régiségeket hordták ki a forgatásra

Én is öregszem már rendesen, 45 évesen bennem is működnek a nosztalgiareceptorok. Mégse bánnám, ha kicsit kevesebb lenne a gondosan a kamera felé fordított üdítősdoboz, a hiperrealisztikusan csillogóra restaurált négykerekű múzeumi kiállítási tárgy a filmbéli utcákon, és el tudnám viselni, ha kamera a kiállított műtárgyak helyett többet törődne a szereplőkkel és az eseményekkel. Vagy tényleg csak engem zavar ez a sok túlszaturált konzumercucc a 20-30-40 éve játszódó filmekben?