Tényleg gáz, amit a rendezők művelnek a korhűség erőszakolásával vagy csak én öregszem túl gyorsan és bugyuta, vénemberes „aznemisúgyvót”, amit érzek?
Jó ideje a bögyömben van már az az erőltetettség, ahogy mindenféle korabeli iparcikkek képi túlhangsúlyozásával dörgölik a láthatóan beteges nosztalgiától gyötört filmrendezők a szemembe, mennyire korhű is az alkotásuk.
A 2016-ban indult Stranger Things sorozat volt az első, ahol ez az egész már túlcsordult a pohár peremén, de ott nyilván meg lehetett bocsátani a dolgot, hiszen a kazettásmagnós, amerikai kockaautós, susogós diszkóruhás '80-as évek-nosztalgia bevallottan legalább olyan szinten volt része a koncepciónak, mint a tulipánfejű szörny a másik dimenzióból.
Azóta viszont, részben talán pont a Stranger Things sikere miatt nagyon elharapódzott ez a 'nézd, mennyi régi cuccot hozott a kellékesünk-trend'. Egyre több új filmben, sorozatban kapom annyira töményen a régi cuccokat az arcomba, hogy az már fáj.
Mind gyakrabban tűnik fel, hogy milyen gyakran töri meg a filmélményt, ahogy újra és újra észreveszem (mert észrevetetik velem) a mesterkélt háttér-kompozíciókat. Különösen nagyot üt, amikor az agyam autóbuzériáért felelős részét találja el egy-egy túl kontrasztosan a cselekménybe illesztett korabeliség. Ráadásul az eltúlzott tárgyi múltidézés időnként teljesen elszabadul, lavinává dagad, majd öngóllá változik, ha szabad ezzel a hülye képzavarral élnem.
Nemrég volt szerencsém megnézni A Gucci-házat például. Az 1978-tól 1997-ig ívelő, valós sztorira építkező filmben a korabeli divatcikkek szerepeltetése abszolút oké, ez a téma része. A motorral menekülős jelenetben a piros Kawasaki és a korhű bukósisak szintén okkal hangsúlyos: ezek a dolgok is a Gucci-legendárium történelmi tárgyai. Az autóforgalom megszervezéséhez viszont már kevés volt az olasz veterán, így amikor már nem is tudom, hányadjára látom feltűnni hol itt, hol ott ugyanazt a szürke Autobianchit, az már kicsit kellemetlen.
Amikor pedig Paolo Gucci bugyuta jellemének komikumát erősítendő egy 924-es Porschéból kászálódik ki nehézkesen, azt végképp nehéz feldolgozni. Nem hinném, hogy lett volna divatcézár a '80-as évek elején, aki hajlandó lett volna akár csak közel menni az új, olcsó nép-Porschéhoz. És akkor az a bizonyos öngól: van egy pillanat, amikor Gucci és a leendő Gucciné 1978-ban egy milánói büfékocsinál kajálnak és a kép egy pillanatra lecsúszik a mai foodtruck LED-es hátsó lámpáira...
Ami miatt pedig végül nem bírtam tovább és elkezdtem írni ezt a cikket, az a Things Heard & Seen (Kísértő múlt) című idei misztikus thriller a Netflixről. Ez a film egyértelműen csak azért játszódik 1980-ban, hogy meg lehessen mutatni egy csomó korabeli cuccot. Maga a cselekmény pedig totálisan feladja a küzdelmet valahol a film közepe táján, innentől teljesen érdektelenné válik minden szereplő és minden akció, csak a régi cuccok teljesen öncélú mutogatása marad.
Kicsit féltem, hogy nem tudok majd legálisan képeket hozni illusztrációnak, de aztán felszabadult röhögésben törtem ki, amikor megnéztem a poharat nálam túlcsordító film IMDB-oldalát. Esküszöm, én is pont ezeket a képeket screenshotoltam volna a cikkhez, ha nem lenne ez tilos és technikailag is kicsit komplikált a Netflixnél! Szóval íme, körülbelül erről szól ez a film:
Ugye, hogy ennyire töményen ez már mérgező? Értem én, hogy ez a ma már muzeális tárgyakkal kifejezett hűség az egyébként a sztori szempontjából teljesen irreleváns korhoz része a produkciónak, és nem is szólnék, ha ez lenne az első ennyire kínosan hitelesnek látszani akaró fikciós film. De nem az első, csak egy egyre zavaróbb minta újbóli felbukkanása.
Szóval szeretném jelezni, hogy igen, észrevettem ezt a kísérletet, köszönöm, kedves filmipar, nagyon érdekes is volt, de most már elkezdett átfordulni az egész paródiába és (legalábbis számomra) már a filmélmény rovására megy.
Én is öregszem már rendesen, 45 évesen bennem is működnek a nosztalgiareceptorok. Mégse bánnám, ha kicsit kevesebb lenne a gondosan a kamera felé fordított üdítősdoboz, a hiperrealisztikusan csillogóra restaurált négykerekű múzeumi kiállítási tárgy a filmbéli utcákon, és el tudnám viselni, ha kamera a kiállított műtárgyak helyett többet törődne a szereplőkkel és az eseményekkel. Vagy tényleg csak engem zavar ez a sok túlszaturált konzumercucc a 20-30-40 éve játszódó filmekben?