Már az első előzetesekből tudni lehetett, hogy a Kena: Bridge of Spirits egy kisebb-nagyobb csoda lesz. A nextgen grafikát villantó, totálisan rajzfilmszerű akció-platformjáték konkrétan lenyűgöző volt, cuki és szép, hát hol romolhatott volna el bármi? Igazából maximum ott, ha a harcrendszer nem túl élvezetes és az ugrálás inkább idegesítő, mint boldogító. A Kenának rohadt nagy szerencséje van, mert a prezentáció és a hangulat még a hibáit is teljesen elfedi.

Adott egy világ, ahol Kena lelkeknek segít átlépni a másvilágra, akkor is, ha ők nagyon harciasan nem akarnak lelépni. Érdekes világ ez, Kena pedig igazán bátor harcos benne, bár még nagyon fiatal, és nem feltétlenül csúcsprofi, de majd mi azzá tesszük. Kena kalandja kb. 8-10 órára elvarázsol, de azért akad egy kis gond is vele: néha irreálisan nehéz, és frusztrálóvá válik.

Maga a világ elég ügyesen kitalált kis terep ehhez a szép történethez, látszik, hogy az Ember Labs, ez a kis cég mindent megtett azért, hogy mindenki jól járhasson vele. Első ránézésre is olyan ez az egész, mint egy Pixar-film, ami minden korosztálynak tökéletes… de nem az. Annak ellenére, hogy az übercuki kis lények, hű társaink, a Rotok plüssért kiáltanak, maximum úgy jutnak majd el a gyerekekhez, hogy látják majd, ahogy apa játszik a Kenával, és ott mosolyognak-törnek-zúznak benne ezek a feketére festett porgok, lehet hát ríni ezek után egy plüssért, ha van belőle egyáltalán.

A felnőtteknek viszont első látásra túlságosan gyerekes lehet, és elrettenthet attól, hogy tegyenek legalább egy próbát ezzel a játékkal.

Persze az olyan gyerekszívű felnőttek, mint én, mindig látnak fantáziát egy ilyen játékban, és elhiszik, hogy ez bizony egy rajzfilm lesz, aminek a világában mi magunk garázdálkodhatunk. De mi kell egy jó rajzfilmhez? Egy főhős, akivel együtt lehet lélegezni, akit annyira megszeretünk, hogy még sokszor vissza akarunk térni hozzá.

Bár Kena nagyon szerethető karakter, különösebben nem tudunk meg róla semmit, és ez baj. A sztori mondjuk önmagában elég érdekes ahhoz, hogy a főhősnő semmilyenségét kárpótolja, de azért nem ártott volna az ő történetével is foglalkozni a többieké helyett.

A harcrendszer igazából semmi extrát nem mutat, kis támadás, nagy támadás és megvehető speckók, velük lehet aprítani az ellent, akiket nyilazhatunk is egy ponton túl, az ellenfeleink pedig meglehetősen erősen szeretnének minket eszméletlenül fekve látni. A helyzet csak az, hogy a játék viszonylag sűrűn dobál be nagyobb genyákat, ezek a bossharcok pedig néha borzasztóan frusztrálóak tudnak lenni.

Hiába a védekezés, hiába tudunk erőteret vonni magunk köré, nem mindig hatásos, a parry pedig nagyon nehézkesen működik, a dodge sem mindig tud minket kivonni egy-egy nagyobb fegyver hatása elől, az automatikus mentés pedig van, hogy nem oda dob le minket, ahová jó eséllyel kellene.

Az egyik boss előtt például le kell nyilaznunk pár majmot néhány fáról, majd ha ez megvan, akkor találkozunk a nagy fadarabbal hadonászó, nagyokat szaladó faszörnnyel, aki jó eséllyel azonnal legyalul minket, és megteszi még párszor normál nehézségi fokon is. Ekkor a játék nem a bosshoz, hanem a majmokhoz dob vissza, ami sokadjára már kifejezetten idegesítő, és jó eséllyel leveszed a játék nehézségi szintjét, csak haladj.

Maguk a Rotok is nagy segítségek tudnak lenni a harcban, rászabadíthatjuk például az ellenfeleinkre őket, mire összeállnak, majd kvázi megkötözik őket, mire mi úgy gyepálhatjuk azokat, ahogy kedvünk tartja, bár ekkor sem leszünk feltétlenül biztonságban, a nagyobb genyák ekkor lehet, hogy csak összezavarodnak, és zavarukban elkezdnek össze-vissza hadonászni, amitől könnyen kinyúlunk. A Rotokkal egyébként az ellenfelek által uralt területeket kell felszabadítanunk, a gyönyörű, zöld világban ugyanis a lelkek tönkretesznek bizonyos részeket, amelyek szürkévé és mérgezővé válnak, a Rotok pedig ettől azonnal megijednek. Elbátortalanodnak, de ha harcolunk, ők is bátorságot nyernek, és egy-egy ilyen „bátorságpont” megszerzése után bevethetőek lesznek.

A Rotokat nekünk kell felkutatnunk a világban, ha összeszedünk belőlük egy bizonyos mennyiségűt, akkor szintet lépünk. Minden egyes Rot megtalálása felér egy cukiságbombával, pedig semmi igazán extra nem történik, de hát pont ettől nagyszerű a Kena. Nincs benne igazából semmi átütő az egyébként elképesztő grafikán (PS5-ön teszteltünk) és a zenéin kívül, mert azok tényleg első osztályúak. De a harcok elég élvezetesek, így az ember többnyire örömmel öli bele azt a 8-10 órát, és nem kéri vissza az idejét a végén, sőt, meg is köszöni az élmény legalább 90%-át.

A Kena: Bridge of Spirits tényleg olyan, mint egy jobb rajzfilm, amit lehetett volna még sztorijában csiszolgatni, de egy kis stúdiótól ritkán lát az ember ilyen csodát. Az pedig külön öröm, hogy a játék nem csilliárdokért kapható, teljesen korrekt áron varázsolhat el bárkit, ennyiért pedig bűn lenne nem beszerezni Kena kalandját. Minden elismerés az Ember Labsé. És igen, kell egy plüss Rot, vagy egy igaziból néhány, aki ha kell, akár el is cipel nekünk dolgokat.