A nyolcvanas évek popzenei viszonyairól sokat elmond a tény: egy duó úgy szedett össze több millió dollárt, hogy ezért csak az állkapcsaikat kellett megmozdítaniuk, persze hangképzés nélkül. A Milli Vanilli sztorija 1990-ben úgy letarolta a zenei világot, amihez képest a Tátika már csak utórengés volt.
A popvilágot felforgató egyenlet három tényezője először 1988-ban, egy müncheni dizsiben került egy fedél alá. A Boney M.-mel egyszer már nagyot gurító producer, Frank Farian akkoriban épp azon törte a fejét, hogyan tudná átimádkozni a kontinens tinédzsereinek zsebpénzét az apucik pénztárcáiból a saját zsebeibe. A recept már kész volt; az akkoriban divatos popduó-formáció maximális kipörgetéséhez ott voltak a fejében a slágerek, épp csak két snájdig énekesre lett volna szüksége.
Amikor Farian megpillantotta a színpadon szeletelő Fabrice „Fab” Morvant és Robert „Rob” Pilatust, azonnal tudta, ezzel a két fickóval rendesen le fogja szedni a sápot a világ zeneileg kevésbé szofisztikált kamaszairól. Szilárd elhatározásából az sem zökkentette ki, amikor kiderült: Fab és Rob pont annyira énekes, amennyire Meat Loaf sztepptáncos.
A két táncos-modellt nem kellett sokáig győzködni, hogy a nemzetközi karriert válasszák a mérsékelten sikeres germán szórakozóhely izzadságtól csúszós parkettja helyett. Már csak azért sem, mert Farian annak ellenére is zsíros szerződést ajánlott nekik, hogy már az első meghallgatáson kiderült, az Elvis Presley testéből exitált tehetség nem az ő hangszálaikban talált új otthonra. Egy 2011-es interjúban Fab elmondta, a szerződés aláírása után kapott összeget egy szempillantás alatt elverték ruhákra és fodrászra (!), így amikor néhány hét múlva a producer azzal kereste meg őket, hogy el kellene tátikázniuk néhány slágergyanús nótát, visszafizetendő pénz híján nem volt más választásuk, mint belemenni a stiklibe.
Akárhogy is, senkinek nem volt gyanús, hogy egy táncosokból alakult duó már a megalakulás évében piacra dob egy egész albumot. A Modern Talking után a körmönfont akkordokat és a virtuozitást sem volt értelme már számon kérni, így az All or Nothing című nagylemez kedvező fogadtatásra talált. Robnak és Fabnak közben talán még a zuhany alatt sem volt szabad éneklésre nyitni a szájukat, hiszen akkor mindenki rájött volna, hogy a lemezen nem ők, hanem az együttes szürke eminenciásai, bizonyos Brad Howell és John Davis produkálják magukat. A biznisz akkor indult be igazán, amikor az Arista Records is felfigyelt a két zenélgető szívtipróra, és a bemutatkozó albumot némileg átvariálva, felturbózva, átmixelve, majd végül Girl, You Know It’s True-ra átkeresztelve elárasztotta velük Amerikát.
A kislemezhez készült klipet egyébként egészen egyszerűen kötelező megnézned, mai szemmel nézve annyira epik élmény! Figyeld azt a mozgást, azt a szöveget és azokat a válltöméseket! Ráadásul az egész csak még viccesebb, ha arra gondolsz, hogy a két díszmajom alig sejti, mit tátog. Kész!
A nagylemez hatszoros platina lett az USA-ban, Angliában pedig mind az eredeti, mind az átvariált Arista-féle verziót úgy kapkodták a fantáziátlan elektro-populáris műfajra éhes fiatalok, mintha legalábbis Michael Jackson fürtjeit csomagolták volna a kazetták mellé. Amikor a Milli Vanilli soron következő három kislemeze is bevette a toplisták első helyét, az addigra többmilliós biznisszé duzzadt együttest már nem lehetett félvállról venni.
A gyorsan jött siker hamar hőseink fejébe szállt, még úgy is, hogy a legendás színpadi ugrabugrán és a pózoláson kívül nem sokat tettek hozzá a zenei élményhez. Miután 1990-ben átvették a legjobb új előadónak járó Grammyt, végleg elszaladt velük a ló. Rob például egy riporternek azt találta mondani, hogy „ő az új Elvis”, a zenekar pedig sikeresebb, mint Bob Dylan, Paul McCartney vagy Mick Jagger. Ja, eszonta.
Amikor az MTV-nek adott interjú során ketten együtt sem bírtak kimondani egy épkézláb angol mondatot, már sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben az együttessel. A gyanú ’89-ben csak tovább erősödött, amikor a banda egyik koncertjén beakadt a szalag a Girl, You Know It’s True című megasláger refrénjénél, a duó pedig szétrebbent. Az ezután szólásra emelkedő egyik háttérénekes száját még sikerült befognia a producernek 150 ezer dollárral, de az egyre hangosabban zúgolódó sajtót már nem lehetett lenyugtatni. Egy évvel később Farian kénytelen volt bevallani, hogy a Milli Vanilli valójában egy átverésre épült.
Van itt egy kis egyveleg a Milli Vanili koncertfellépéseiből. Szerintünk ezt is látnod kellene.
A népharag ezután szó szerint elsöpörte az együttest. A Grammyt vissza kellett adniuk, a lemezeiket pedig több helyen levették a polcokról. Az USA-ban összesen huszonhét pert indítottak különböző fogyasztói csoportok a formáció ellen, melynek eredményeként közel tízmillió vásárló vált kártérítésre jogosulttá. Ők jelentkezhettek a kiadónál a megvásárolt album áráért, ráadásul még a lemezt is megtarthatták.
Farian a már gyártósoron lévő új albumokat még megpróbálta a The Real Milli Vanilli, vagyis a valódi – kevésbé attraktív – énekesek produkciójaként eladni, de ezek után nem sokan voltak kíváncsiak a mutatványra, ahogy a kirakatsztárok Rob & Fab néven alakult új együttese is érdektelenségbe fulladt. A stiklivel szépen kaszáló trióból Fab és Farian a mai napig aktív, de Rob sajnos már nem volt ilyen szerencsés; 1998-ban gyógyszer-túladagolásban hunyt el.