Jon Watts, aki az utóbbi éveit azzal töltötte, hogy a Sony és a Marvel közös Pókember-filmjeit hozta tető alá, megadta a módját a műfajváltásnak: leforgatott egy vérbeli buddy movie-t az Apple-nek Clooney és Pitt főszereplésével. Kicsit fura, hogy ekkora nevek virítanak a stáblistán, a filmet az almás cég mégsem küldte a mozikba, hanem azt egyenesen bepakolta az AppleTV+ kínálatába, bár a végeredményt látva valahol érthető a dolog.

Egy ügyésznő bajba keveredik. Felvisz egy srácot egy újonnan épült szálloda egyik luxus lakosztályába, ahol a bedrogozott fiatal egy sajnálatos baleset miatt életét veszti. Az ijedt nő felhív egy telefonszámot, amit valamikor egy ismerősétől kapott azzal, hogy ha bajba kerülne, a szám tulajdonosa képes lesz őt kirángatni a pácból. Hamarosan kopogtat is egy férfi az ajtón. Egy hivatásos megoldóember lép be a lakosztályba, aki elképesztően profi és mindig egyedül dolgozik. Épp ezért nem igazán örül, amikor ismét kopognak, és megérkezik egy másik profi is a szituációba, akit ugyancsak a helyzet kezelésével bízott meg valaki.

Remek expozíció egy izgalmas haverfilmhez, hiszen adott két versengő, egymást folyton szekáló nagyágyú és egy megoldandó probléma, ami csak bonyolódik, amikor a balesetben elhunyt srácról kiderül, hogy valójában él és virul. Azt talán leírni is felesleges, hogy Clooney és Pitt kisujjból hozzák a szerepeket. A két alfahím játékos – vagy inkább gyerekes – versengését elképesztő természetességgel hozzák, de annyira, hogy a nézőnek az az érzése támad, mintha nem is játszanának, csak csinálnák, ami éppen eszükbe jut.

Rutinmunka ez a számukra, de ettől kicsit sem lesz unalmas, amit látunk, sőt! A filmnek a két színész a szíve-lelke, minden egyes arcrezdülésüket öröm nézni, és még akkor sem lankad az ember figyelme, amikor az alkotás nagyjából a felénél elkezd problémásan követhetővé válni. Kiderül, hogy a háttérben alaposan összekuszálódtak a szálak, az alkotás pedig nem igazán töri magát, hogy a rejtély részleteit közérthető formában adja át a befogadónak. Ebben sajnos a szövegkönyv sem igyekszik támaszt nyújtani a nézőnek. Túlságosan pörgős párbeszédek által kellene, hogy tisztuljon a kép, melyeket ráadásul a két főszereplő egymás szavába vágva ad elő, így a fináléra könnyű elveszíteni a fonalat.

Pedig Watts munkája alapjáraton nem az a sietős fajta. A történetmesélés komótosan halad, egyértelműen a főszereplőkre koncentrál, mintha a körülöttük felépülő galiba csak apropója lenne annak, hogy végre együtt láthassuk őket. Ennek megfelelően a kamera sem akarja elvonni a figyelmet a film sztárjairól holmi akciójelenetekkel. Bár kapunk néhány dinamikusabb szekvenciát, az alkotás inkább a karakterekre, pontosabban Clooney és Pitt karaktereire koncentrál, minden más csak másodlagos lehet.

A látványvilág sem fogja elvonni senkinek a figyelmét. A sztori szinte végig éjszaka játszódik, így hőseink félhomályban, utcalámpák alatt vagy neonfényben teszik a dolgukat, ami jobbára egymás zrikálását jelenti, mely miatt a kevés akciójelenet szinte lelóg az alkotás törzséről. Hatalmas szerencse, hogy a Két magányos farkas még pont azelőtt ér véget, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá válna, ez a film bizony a két főszereplőjén kívül totálisan középszerű minőséget képvisel.

Az alkotók tehát nem minden tekintetben voltak a helyzet magaslatán, de egyetlen dologban nem tudtak hibázni: a két rutinos világsztár miatt egyszerűen ki volt zárva, hogy ne működjön a film, de az is kétségtelen, hogy egy picit átverve éreznénk magunkat, ha ezért a mutatványért el kellett volna mennünk a moziba.