Természetesen minden karácsonyi filmek legkarácsonyabbikáról, a Reszkessetek, betörők! című moziról, illetve annak közvetlen folytatásáról van szó, melyben a kis Kevin először családja chicagói otthonában ragad a szent ünnepre, majd egy évvel később egy kis reptéri kavarodás után New Yorkban köt ki, míg a família többi tagja egyenesen Miamiba repül.

Eszünkben sincs kikezdeni a széria töretlen népszerűségét, már csak azért sem, mert az első részt mi is simán meg tudjuk nézni évente egyszer, de muszáj rávilágítanunk egy ritkán konkretizált, mégis egyértelmű tényre:

Kate McCallister legtöbb jelenetétől az embernek azonnal viszketni kezd a tenyere.

A Catherine O'Hara által megformált karakter, azaz Kevin jó édes anyukája már a kilencvenes években tökéletes szemléltető példája volt a manapság már Karen néven ismert jelenségnek, de annyira, hogy nem is értjük, az okoskodó, úrhatnám, kötekedő, kioktató, fennhéjázó fehér nőket miért nem inkább a Kate névvel illetjük manapság Karen helyett.

Hiszed vagy sem, ennek az embertípusnak már több neve is volt a történelem folyamán. A folyton panaszkodó, mindenen felháborodó, követelőző, vendégkönyvért sipítozó nőkre a fekete amerikai közösségeknek már az 1800-as évek első felében is volt szavuk. Akkoriban még Miss Ann-nek hívták őket, majd az 1990-es években bejött a Becky, a 2010-es években pedig a Karen lett a nyerő, és úgy tűnik, hogy az internetes mémek végül ezt a verziót ültették át a köztudatba.

Pedig Mrs. McCallister simán lehetne az egész kategória vezéralakja, csak ezt a nagy karácsonyi békés együttmozizásban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.

Az első részben arra a jelenetre hívnánk fel becses figyelmed, melyben Kate nem talál olyan járatot, amivel hazarepülhetne Chicagóba. Mielőtt a polkakirály szerepében fellépő John Candy meg nem oldja a problémáját, ez a nőszemély olyan hangnemben oszt ki egy szerencsétlen repülőtéri alkalmazottat, hogy a rá zúduló taknyadzás ellenére is udvarias munkatárs helyett legszívesebben maga a néző küldené el őt a büdös francba.

Adott egy nő, aki nem képletesen, hanem szó szerint otthon hagyta a nyolcéves gyerekét, egy alkalmazott, akinek nincs lehetősége arra, hogy Szenteste elővarázsoljon a semmiből egy Chicagóba tartó járatot, meg egy rakás utas, aki csak fel szeretne szállni a megvásárolt jegyével a gépre, de az éppen idegösszeomlást lábon kihordó anyuka miatt senki nem mozdulhat semerre.

A második részben aztán még nyilvánvalóbb Kate pusztító karensége, amikor a Plaza Hotelben szembeszáll a személyzettel.

Bár a forgatókönyv Tim Curry karakterét nagyon igyekszik negatív szereplőként pozicionálni, valójában a csávó csak a dolgát végzi, ahhoz pedig minden joga adott lenne, hogy Mrs. McCallister vádaskodó óbégatását és főleg a tettleges testi sértést kikérje magának, vagy odahívjon egy megtermett szekust, hogy a nőt úgy kúrassa ki a hotelből, hogy a lába ne érje a földet, majd odakint karba tett kezekkel, együtt várják meg a rendőröket.

Akit nem vágott agyon a karácsonyi zabálás utáni kajakóma, már biztosan szemet szúrt neki, milyen gyökér módon kezeli az önhibája folytán előállt krízist ez a nő, akit szerintünk teljesen jogosan lehet a filmtörténelem egyik legnagyobb Karenjének nevezni.

Mindenki orra előtt ott volt, mi csak rámutatunk, még ha emiatt ezután egy kicsit más szemmel is fogod nézni ezt a két karácsonyi klasszikust.

Ez is érdekelhet: