Vége az ünnepeknek, így most már nyugodtan beszélhetünk róla, hogy Kevin McCallister anyukája már akkor Karen volt, amikor ezt az embertípust még nem is így hívták.
Természetesen minden karácsonyi filmek legkarácsonyabbikáról, a Reszkessetek, betörők! című moziról, illetve annak közvetlen folytatásáról van szó, melyben a kis Kevin először családja chicagói otthonában ragad a szent ünnepre, majd egy évvel később egy kis reptéri kavarodás után New Yorkban köt ki, míg a família többi tagja egyenesen Miamiba repül.
Eszünkben sincs kikezdeni a széria töretlen népszerűségét, már csak azért sem, mert az első részt mi is simán meg tudjuk nézni évente egyszer, de muszáj rávilágítanunk egy ritkán konkretizált, mégis egyértelmű tényre:
Kate McCallister legtöbb jelenetétől az embernek azonnal viszketni kezd a tenyere.
A Catherine O'Hara által megformált karakter, azaz Kevin jó édes anyukája már a kilencvenes években tökéletes szemléltető példája volt a manapság már Karen néven ismert jelenségnek, de annyira, hogy nem is értjük, az okoskodó, úrhatnám, kötekedő, kioktató, fennhéjázó fehér nőket miért nem inkább a Kate névvel illetjük manapság Karen helyett.
Hiszed vagy sem, ennek az embertípusnak már több neve is volt a történelem folyamán. A folyton panaszkodó, mindenen felháborodó, követelőző, vendégkönyvért sipítozó nőkre a fekete amerikai közösségeknek már az 1800-as évek első felében is volt szavuk. Akkoriban még Miss Ann-nek hívták őket, majd az 1990-es években bejött a Becky, a 2010-es években pedig a Karen lett a nyerő, és úgy tűnik, hogy az internetes mémek végül ezt a verziót ültették át a köztudatba.
Pedig Mrs. McCallister simán lehetne az egész kategória vezéralakja, csak ezt a nagy karácsonyi békés együttmozizásban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Az első részben arra a jelenetre hívnánk fel becses figyelmed, melyben Kate nem talál olyan járatot, amivel hazarepülhetne Chicagóba. Mielőtt a polkakirály szerepében fellépő John Candy meg nem oldja a problémáját, ez a nőszemély olyan hangnemben oszt ki egy szerencsétlen repülőtéri alkalmazottat, hogy a rá zúduló taknyadzás ellenére is udvarias munkatárs helyett legszívesebben maga a néző küldené el őt a büdös francba.
Adott egy nő, aki nem képletesen, hanem szó szerint otthon hagyta a nyolcéves gyerekét, egy alkalmazott, akinek nincs lehetősége arra, hogy Szenteste elővarázsoljon a semmiből egy Chicagóba tartó járatot, meg egy rakás utas, aki csak fel szeretne szállni a megvásárolt jegyével a gépre, de az éppen idegösszeomlást lábon kihordó anyuka miatt senki nem mozdulhat semerre.
A második részben aztán még nyilvánvalóbb Kate pusztító karensége, amikor a Plaza Hotelben szembeszáll a személyzettel.
Bár a forgatókönyv Tim Curry karakterét nagyon igyekszik negatív szereplőként pozicionálni, valójában a csávó csak a dolgát végzi, ahhoz pedig minden joga adott lenne, hogy Mrs. McCallister vádaskodó óbégatását és főleg a tettleges testi sértést kikérje magának, vagy odahívjon egy megtermett szekust, hogy a nőt úgy kúrassa ki a hotelből, hogy a lába ne érje a földet, majd odakint karba tett kezekkel, együtt várják meg a rendőröket.
Akit nem vágott agyon a karácsonyi zabálás utáni kajakóma, már biztosan szemet szúrt neki, milyen gyökér módon kezeli az önhibája folytán előállt krízist ez a nő, akit szerintünk teljesen jogosan lehet a filmtörténelem egyik legnagyobb Karenjének nevezni.
Mindenki orra előtt ott volt, mi csak rámutatunk, még ha emiatt ezután egy kicsit más szemmel is fogod nézni ezt a két karácsonyi klasszikust.
Ez is érdekelhet:
A hivatkozás nem elérhető
404 Not Found
