A Sony egy órát adott nekünk, hogy össze-vissza csókolgassuk a PS Minit. Meg is tettük, de az egy óra nagyon kevés hozzá.

December 3-án érkezik a PlayStation Classic, amivel a Sony is beszáll a minikonzol-bizniszbe, méghozzá elég masszívan, mert a régi PS 20 elég jó címmel érkezik, olyanokkal, amelyek meghatározták a játékipart és a mi gyerekkorunkat is. 100 dollárért, itthon pedig nem sokkal 30.000 Ft felett árulják majd a gépet, amiről nem nehéz kitalálni, hogy karácsonyfák alatt fog pihenni tonnaszám, onnantól kezdve viszont pihenni nem fog, mert 0-24-ben játszani fogunk vele. Mert jó.

A PS Classic eléggé jó lett. Hihetetlenül pici, jól elfér az ember tenyerében, és jó is nézegetni, ráülteti az embert a nosztalgiavonatra, amin ugyebár nincsen fék, és akkor még rá sem dugtuk a tévére HDMI-kábellel, és be sem kapcsoltuk ezt a gyönyört. Két kontroller jár hozzá, szokás szerint nem többméteres kábelhosszal, de nem vészes rövidséggel, ezt megszoktuk már a Nintendo minikonzoljainál is (főleg az SNES-nél, ami nem 20 centis kábelhosszal riogatott), úgyhogy nincs harag. Maga a gép annyira tökéletes mása a réginek, hogy még az „Open”-gomb is működik rajta, bár nem nyitja ki az olvasó fedelét, de közli a gép, hogy majd akkor nyomkodjuk, ha többlemezes játékkal találkozunk. Nem baj, attól még nyomkodjuk, mert miért ne.

A gépet bekapcsolva indul a buli, ott figyel az előre telepített 20 játék, nem több, nem kevesebb, bőven elég, főleg mivel olyan gigahosszúságú játékok is figyelnek rajta, mint a zseniális Final Fantasy VII, de a Metal Gear Solid is bőven megvan 6-7 óra, magyarul sokáig tart majd kipörgetni mindet, de a rövidebb játékokkal is el lehet szórakozni brutálisan sokáig, főleg haverokkal.

Itt van mondjuk a Battle Arena Toshinden, ami meglepő, de még mindig veszettül működik, pont úgy, ahogy a Tekken 3, előhozza a ’90-es évek közepi arcade-hangulatokat, a kontroller pedig abszolút tökéletesen asszisztál az érzéshez, az ember megint tátott szájú kisgyereknek érzi magát, akkor is, ha a játékok felbontása már nem éppen egy gigantikus nagyságú LED-tévéhez van optimalizálva. 720p, ennyi legyen elég, és senki ne várjon csodákat 25 éves játékoktól.

Itt inkább a hangulat a lényeg, és a hangulat általában megjön. Az abszolút mindenféle csilli-villit nélkülöző, már-már túlságosan is semmilyen menüből bármelyik címet indítod el, visszajön a gyerekkorod. Persze nem minden játék öregedett szépen. A Grand Theft Auto például mai szemmel kicsit idegesítő, az irányítása kifejezetten furcsa, grafikailag a hulladékhoz konvergál, de elég pár perc, hogy az ember megint vigyorogva induljon neki a nagyvilágnak, pedig mekkora pixelrengeteg az a világ, és micsoda bizarr irányítás is társul hozzá! Mindegy, vissza lehet szokni.

Igazából a PS Classic szlogenje is ez lehetne: vissza lehet szokni. Pár perc kell csak mindenhez, és megvagy, onnantól nem ereszt a gép, pedig elsőre elég kényelmetlen tud lenni az élmény. Ott van mondjuk a Destruction Derby, ami gyerekkorom egyik kedvence, arra viszont nem emlékeztem, hogy ilyen nehéz lett volna az autót az úton tartani, vagy irányban ahhoz, hogy valaki mást törjek rommá. De tényleg csak 3-4 perc kellett ahhoz, hogy megint élvezzem az arénában száguldozást, és istenem, amint előkerülnek azok a régi játékmenük, én esküszöm, még egy-két könnycseppet is elmorzsolok.

Akkoriban ez a nehézkesebb irányítás teljesen rendben volt, ez volt a normális, és bizony nem adja magát minden játék annyira könnyen 2018-ban. Ami viszont abszolút meglepetés: a Rayman még ennyi idő után is nagyon szép, és könnyen irányítható, ebből is látszik, hogy egy igazi játéktörténelmi remekmű, ami felett nem tud eljárni az idő. Egy Resident Evillel nyilván nem bánt ennyire szépen az idő, de még mindig működik, ahogy a Twisted Metal is, ami mai szemmel már kicsit megmosolyogtató, de aztán nézd csak, hát nem habzó szájjal próbálod kilőni az ellenfeledet pár pillanattal később?

És a másik meglepetés: Ridge Racer Type 4. Ez a játék még mindig bitang jó. Az ember egy pillanat alatt ’99-ben érzi magát, jó irányítani, megfelelően pörög, kb. a másodperc tört része alatt bele lehet szeretni újra. Az Abe’s Odyssey meg… hát abból sosem szerettünk ki. Nem is fogunk. Játszani fogjuk őket megint, ezúttal még memóriakártya sem kell majd a boldogsághoz, hiszen a konzol automatikusan menti az utolsó állást a kilépéskor.

Szinte látom magam előtt, ahogy nagyjából az egész világ megint PS1-gyel játszik, miközben odakint brutálisan hideg van, bár ezt a globális felmelegedés következményeinek tudatában nem lehet biztosan kijelenteni, mármint a hideget, azt viszont igen, hogy a Playstation Classic beszerzése erősen ajánlott azoknak, akik gyűjtik a minikonzolokat, vagy csak imádják a klasszikus Playstationt, ami szokatlan kicsit, nem volt kegyes hozzá az idő, de még mindig van helye a szívünkben. Meg a tévé környékén.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés