A Kisasszonyok tényleg a létező legjobb időben és helyen van. Greta Gerwig nagyon eltalálta, hogy mikor kell előkapni újra Louisa May Alcott jól ismert regényét, és elmondani a nagyvilágnak a jelenkor legjobb színésznőivel és Emma Watsonnal együtt. Jó, ez most lehet, hogy szemét volt, hiszen Emma Watson is remek ebben a filmben, de neki jutott a legkevesebb lehetőség a játékra, mégis kihozza magából a maximumot. Ami lehet, hogy nem annyira sok, de itt most bőven elég.

Greta Gerwigről a fene se gondolta volna, hogy ennyire jó rendező lehet, de az egykori színésznő valószínűleg látott ezt-azt a férje, Noah Baumbach munkáiból, aki szintén filmről filmre fejlődik, és úgy látszik, ez náluk családi szokás. Csak míg Gretának elég volt két nagyjátékfilmes rendezői meló ahhoz, hogy a legjobbak között tartsák számon, Noah-nak ehhez jóval több kellett, de igazából mindig is jó mozikat készített, csak éppen most ért be igazán az olyan csodákkal, mint a remek Házassági történet.

Szóval miért pont most kell elmesélni a Kisasszonyokat? Hollywood miatt. Amikor a filmgyártás gyakorlatilag fossa magából a vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb girl power-mozikat, főként régebbi, férfiorientált klasszikusok nőkkel elmesélt verzióit, itt ez a film, és megmutatja, hogyan kellett volna ezt már csinálni az elejétől kezdve. Míg a legtöbb metoo-film azzal van elfoglalva, hogy a férfiak helyére pakolt nők kínos férfigyűlöletet toljanak izzadtságszagúan mindenki arcába másfél-két órán keresztül, a Kisasszonyok úgy mutatja az erős (és a kevésbé erős) nőket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Igazi emberekként.

Akit valahogyan elkerült volna Alcott története, annak itt egy gyorstalpaló: négy lánytestvér, Jo, Meg, Amy és Beth anyjukkal élik mindennapjaikat. A lányok életébe egyszer csak becsapódik a szembeszomszéd unokája, Laurie (Timothée Chalamet). A srác elég nagy hatással van Jora (Saoirse Ronan), össze is barátkoznak, de nem jelent túl sok jót egy esetleges kapcsolatra nézve, hogy Jo nagyon is önfejű és makacs, írónő szeretne lenni, és úgy gondolja, hogy a szerelem és a házasság nem neki való.

Oké, ez már némileg ismerős lehet. Greta Gerwig viszont fogja az alapanyagot, és a feje tetejére állítja úgy, hogy végig hű marad hozzá. Az idősíkokkal játszadozik, ugrálunk a felnőtt életet élő, jóval komorabb és a gyerekkor boldogságában lubickoló korszakok között, amitől csak még hatásosabb ez az egész. Akár egy vágás, egy hirtelen a jövőbe ugrás is drámaivá tud tenni egy egészen addig boldognak tűnő jelenetet, ettől pedig valami olyanra képes ez a film, amire csak a legnagyobbak tudnak.

A Kisasszonyok ugyanis tisztán érzelmekre épülő film. Mondhatjuk, hogy romantikus dráma. Amiről persze az embernek egyből a csöpögősség és a giccs jut az eszébe. De a giccstől nagyon távol tartja magát ez a verzió, és ha enged is egy kicsit neki, az azért történhet meg, mert az egyik testvér, Meg (Emma Watson) végtelenül imádja, ami egyébként az életének későbbi alakulását tekintve inkább egy újabb drámai elem a filmben, mint zavaró tényező.

És hogy miért most kellett ezt a sztorit újra elővenni? Mert a tanulsága tulajdonképpen nagyon is aktuális: lehetsz te nagyon makacs, öntudatos vagy éppen a társadalmi szabályokat követő nő, az élet úgyis a földhöz vág. Felemelkedhetsz, kitörhetsz a skatulyákból, de mindennek ára van. Jo azzal fizet az álmaiért, hogy társ nélkül marad, és elkeseredetté válik, Meg azzal, hogy nélkülöznie kell, Amy azzal, hogy házasodnia kell, ha nem akar szegény maradni, Beth pedig… tudjuk, mivel. Nincsenek tündérmesék, de az ember ettől még kiköthet egy meseszerűen szép életben, akár abban is, amiben mindig is szeretett volna, viszont közben nem kell meglepődni, ha megrágja és kiköpi őt az élet.

Ez a film azért irdatlanul jó, mert nagyon ritka, amikor egy érzelmekről szóló film nem csak hogy nem lesz giccses, de teljesen természetesnek hat, annyira, hogy elkapja az embert már az első pillanatban, és lazán viszi magával egészen a stáblistáig, olyan könnyedén, mintha nem is színészeket látnál a vásznon, hanem igazi embereket. Ehhez persze elképesztően jó színészek kellenek, és vannak is: Saoirse Ronan és Florence Pugh szokás szerint fantasztikusak (Laura Dernről és Meryl Streepről már ne is beszéljünk), de Emma Watson is remek az álmait feladni kényszerült feleség szerepében, plusz a Beth-et alakító Eliza Scanlen is, csak éppen nekik tényleg kevesebb volt a mozgásterük, mint a többieknek. Timothée Chalamet-ről pedig szinte már unalmas leírni, hogy a jelenkor egyik legjobb színésze. Az. Lesz még Oscar-díjas. Ugorjunk.

A Kisasszonyok friss verziója egy tökéletes film. Nem csak azért, mert megmutatja, hogy miről és hogyan kellene mesélnie az egyenjogúságról a „nagy hollywoodi igazságot a nőknek”-moziknak, hanem azért is, mert képes frissen és üdén tálalni egy ezerszer hallott sztorit úgy, hogy még annak is érdekes legyen, aki kívülről fújja az előző filmes verziókat vagy a regényt. Ez egy elképesztően jól eljátszott, teljesen emberi, teljesen földhöz ragadt, érzelmektől túlcsorduló, mégis kortól és nemtől függetlenül érdekes sztori, ami egy hibátlan érzékkel dolgozó rendezőnő pakolt a vászonra. Simán ott lesz az év legjobbjai között.