A Netflix alatt úgy látszik, év végére azért megszaladt a jó filmes paci, nemsokára jön Az ír, utána a Házassági történet, előttük viszont itt a Klaus, egy animációs film, ami nem kevesebbet vállal így a Jégvarázs 2 előtt nem sokkal, mint hogy egy emlékezetes karácsonyi rajzfilmet rittyentsen, ami már jó ideje nem jött össze senkinek. Hogy sikerrel járjon, visszamegy a Télapó munkásságának kezdeti napjaira, és mi lehet jobb karácsony előtt, mint egy részben kézzel rajzolt, szívszorító mese arról, hogy ki a fene az a Klaus, miért öreg és nagy szakállas, és tulajdonképpen miért is rohangál ajándékokkal, hogy minden gyerek boldog legyen?

A sztori kissé messzebbről indít, a főhőse ugyanis nem a címszereplő, hanem egy Jesper nevezetű, elkényeztetett úrifiú, akinek apja megelégeli, hogy a postamesterséget sem tudja kitanulni semmirekellő fia, ezért büntetésből elküldi a nem túl festői, ellenben jó távoli és fagyos Smeerensburgba, hogy legyen ott postás, és ha már ott van, év végéig virágoztassa fel a bizniszt, mert ha nem, akkor mehet a csatornába lakni.

Smeerensburg viszont elég fura hely, a lakosai ugyanis módszeresen gyepálják egymást, két klán lakik ugyanis a kisvárosban, akiket már az őskortól kezdve csak és kizárólag az egymás iránt érzett gyűlölet éltet. Jesper eléggé megbukik a munkájában egy ilyen környezetben, de rájön, hogy valakivel még nem találkozott, egy favágóval, bizonyos Klausszal, aki mogorva és szótlan, de nagydarab és szakállas, aztán a többit már lehet sejteni.

A Klaus attól függetlenül, hogy totálisan kiszámítható, mégis működik, mert rettenetesen jó a hangulata, és szépen sorban veszi elő Télapó abszolút meseszerű munkásságának elemeit, és teszi valamennyire hihetővé azt a mítoszt, ami őt körülveszi. Azért persze még mindig egy mese ez, ahol meseszerű történések csordogálnak, de mégis összességében a kalandos sztori és abszolút karikatúraszerű figurák egy valamennyire hihető(bb) előzménytörténetet adnak.

De tulajdonképpen kinek jó ez? A gyerekek csak egy nagy mesét szeretnének, valami olyasmit, mint az abszolút zseniális Karácsony Artúr, a Klaus viszont nagyon cinikus humorú, néhol pedig kifejezetten szívszaggató történettel operál, amin felnőttként is simán el lehet morzsolni egy-két könnycseppet, a felnőtteknek viszont néha túlságosan gyerekes, amikor bedob egy-egy nyilvánvalóan übercuki karaktert, amelyeknek aztán tényleg nincs más funkciójuk, csak hogy a gyerekek jókat röhögjenek rajtuk.

A mondanivalója is leragad a gyermeki szinten, már ha azt a mondanivalót jó távolról nézzük: légy jó, és akkor az egész világot jobbá teszed, még a teljesen reménytelen helyzetekben is, ami persze nem teljesen igaz, de így karácsony előtt mi a francot szeretne hallani az ember, ha nem ezt? És miért ne szeretné ennyire elnagyolt, néha értelmetlenül cselekvő karakterekkel látni mindezt? De persze ez az értelmetlen cselekvés sem feltétlenül a véletlen műve, hiszen a Klaus lényege a kissé sekélyes mondanivaló ellenére nagyon is aktuális: ha egy társadalom a gyűlöletre és meggondolatlanul cselekvő emberekre épül, akkor csak egyetlen módon lehet leküzdeni az értelmetlen utálatot. A gyerekeken keresztül. Ha a gyerekeid mentálisan jól vannak, már nagy baj nem lehet.

Ez pedig abszolút a felnőtteknek szól. A Klaus mégis inkább valahol a felnőttek rajzfilmje, mivel ők fogják igazán értékelni a stílusát és a poénjait, plusz a néha eléggé sötét humorát. És persze a mondanivalóját, amire sokan csak legyinteni fognak, hogy mekkora közhely, de néha egy közhelyben is lehet nagyon nagy igazság. Hogy meg lehet-e nézni gyerekkel? Persze. Csak lehet, hogy néha magyarázkodnod kell majd.

A Netflix a Klausszal egy eléggé maradandó karácsonyi mesét dobott be a közösbe, amit simán meg lehet majd nézni többször, és bár most minden a Jégvarázs 2-ről fog szólni, nem lenne baj, ha egy elég nagy szeletet ki tudna harapni magának a karácsonyi sütiből. Nagyon megérdemelné. A szinkron is parádés lett, így nyugodt szívvel rá lehet nyomni Netflixen. Egyből karácsonyi hangulatod lesz tőle, és nem, nem szégyen sírni rajta.