Az All the Money in the World most már úgyis mindenkinek csak az a mozi lesz, amiből kivágták Kevin Spacey-t. Ez a rettenetesen költséges művelet jó reklámkampánynak is bizonyult, pedig az a helyzet, hogy ennek a megtörtént eseten alapuló filmnek nem lett volna szüksége sem ilyesfajta hírverésre, sem Kevin Spacey-re. Hogy minek kellett őt megöregíteni John Paul Getty szerepére? A jó isten sem tudja. Christopher Plummer sokkal jobban illik a kapzsi, dúsgazdag öreg karakterére, szóval vegyük úgy, hogy Spacey nekünk is tett egy szívességet a karrierje földbe állításával. Persze ez nem igaz, de egy Plummer-kaliberű és korú színész kellett erre a melóra.

A világ összes pénze kétségkívül leghihetetlenebb pontja viszont pont Spacey cseréje, és Plummer beugrása, aki 10 nap alatt forgatta le a jeleneteit, és legyinthetnénk erre, hogy hát persze, könnyű ez, ha a színésznek nincs sok jelenete, de láss csodát, volt, méghozzá elég sok. Christopher Plummer pedig olyan szinten teljesítette ennyi idő alatt a feladatát, hogy az előtt tényleg csak kalapot emelni érdemes. De a legnagyobb díjakra jelölni túlzás. A színész tényleg nagyon jó, de ha nem lett volna a Spacey-ügy, valószínűleg nem került volna az alakítása a figyelem középpontjába.

És a film is ilyen valahol. Na nem arról van szó, hogy ne lenne az utolsó pillanatáig baromira élvezetes és jó tempójú, az embernek mégis van egy kis hiányérzete. A John Paul Getty III elrablását követő történet tényleg csavaros, rettentő brutális, és érdemes volt elmesélni (Danny Boyle is készül rá, csak ő egy háromrészes minisorozat formájában, Trust címmel), Ridley Scottnak mindössze egyetlen dolog nem sikerül: nem enged közel minket a szereplőihez. Pedig egy ilyen történet akkor működik igazán, ha szinte ott vagyunk mi is a karakterek mellett.

Itt egyedül az anyukát alakító Michelle Williams az, akihez valamilyen szinten közel lehet kerülni, de a többiekhez nem, a nagyfaterhez érthető módon azért nem, mert egy utolsó bunkó, de a többiek szimplán csak szürkék. Jó kérdés, hogy baj-e ez, hiszen ebben a kegyetlen sztoriban mindenki összetört, Wahlberg karaktere pedig szándékosan baltával faragott, az elrabolt tinit alakító Charlie Plummer (aki vicces, de semmilyen rokonságban sem áll Christopher Plummerrel) meg még a legnagyobb bajok közben is szépfiús, de legalább hihetően roggyan bele a történésekbe.

A világ összes pénze azért is üres kicsit, mert meglehetősen felszínes emberek játszmájáról szól. Felszínes az a fiatal, elkényeztetett, jóképű Paul, akit Olaszországban elrabolnak, hogy aztán 17 millió dolláros váltságdíjat követeljenek érte, felszínes az apja, akinek egyébként a világ leggazdagabb embere a faterja, az a John Paul Getty, aki csak műtárgyakban látja a boldogságát, és nagyjából totálisan letojja, hogy mi történik a családjával. Gail, az elrabolt fiú anyukája az egyetlen, aki még józanul tud gondolkodni, és képes józan emberi érzésekre, őt azonban folyamatosan felhúzza Paul nagyapjának kapzsisága, aki fizetni nem akar, még akkor sem, ha szereti az unokáját, és 17 millió dollár neki aprópénz csupán.

Meglepő mélységekig jutott el aztán a Getty-család, miközben Olaszországban Paul egyik pocsék helyzetből került a másikba. Ridley Scott izgalmasan pörgeti végig az eseményeket, bár azért itt-ott bevallottan eltúlozza az eredeti eseményeket az élvezhetőség érdekében, ijesztő, hogy a 132 perces mozi legnagyobb része tényleg megtörtént. Ijesztőek benne az emberek, a történések, még a békésnek tűnő olasz tájak is. Ebben a tekintetben Ridley Scott nagyszerű munkát végzett, mivel A világ összes pénze egy jól működő, nyomasztó thriller, csak éppen a karaktereit nem sikerült elmélyíteni. És nem, nem a kivágott Kevin Spacey, vagy a 10 nap alatt csodát művelő Christopher Plummer miatt kell látni, hanem azért, mert manapság már nincsenek a moziban szépen összerakott, korrekt thrillerek.