Nemrég pont arról írtunk, hogy nem jelent túl jót, ha a Netflix vállal magára egy projektet a mozis forgalmazók helyett. Mostanában nem mutatott be semmi olyat a streamszolgáltató, amitől ne akartuk volna őket megsuhintani egy péklapáttal, pedig micsoda nevekkel dobálóztak, olyanokkal, amikkel azt hittük, nem is nagyon lehet mellélőni. Nagyon haragudtunk rájuk, de aztán jött az Annihilation, és most már újra haverok vagyunk.

Az Expedíciót az az Alex Garland rendezte, aki eddig csak egyszer ült a direktori székbe, de az elég nagyot szólt, hiszen az az Ex Machina fűződik a nevéhez, amit nem véletlenül emlegetnek a legjobb rendezői debütálások, és az utóbbi 10 év legjobb sci-fijei között. Garland most Jeff VanderMeer regényét álmodta vászonra, azaz inkább képernyőre, bár vászon lesz az inkább mégis, hiszen ez a film olyan brutálisan kívánkozik a mozikba minden pillanatában, hogy szinte hallani a segélykiáltásait is, de sajnos mi nem kerültünk a szerencsés országok közé, ahol meg lehetett volna nézni ezt a filmet nagyvásznon.

A sztorija meglehetősen egyszerűnek tűnik, de olyan gyönyörűen csavarodik rá az emberre az utolsó pillanatáig, hogy azt tanítani lehetne. Egyszer csak egy meteor csapódik egy világítótoronyba, ami körül egy csillámló burok alakul ki, ami egyre csak nő és nő. Ez a burok abszolút áthatolható, mentek is már be katonák, annyi bibi van csak vele, hogy valahogy nem jött még onnan vissza senki. Egy napon azonban visszatér bentről egy katona, egy bizonyos Kane (Oscar Isaac), de meglehetősen furcsán viselkedik, és az sem túl jó ómen, hogy egyszer csak orrán-száján vérezni kezd. A felesége, Lena (Natalie Portman) egykori katona, aki most már biológusként dolgozik, úgy dönt, a következő csapattal bemegy, hogy kiderítse, mi történhetett a férjével. Odabent pedig olyan dolgokat talál, amelyek egyszerre álomba és rémálomba illőek.

Aki ezek alapján egy buta, jumpscare-ekkel operáló akció-sci-fire számít, az rossz helyen keresgél, és valószínűleg pont ez az, ami miatt elhasalt volna a mozipénztáraknál. Az Annihilation ugyanis egy rettentően ijesztő és egyszerre csodaszép, a transzcendenciát és a hardcore horrorelemeket is bátran magához ölelő film, ami az első pillanatától az utolsóig egyszerre rémisztő és csodálatos. Ilyet eddig nagyjából egyetlen mozi sem tudott összehozni, ettől van abszolút egyedi hangulata, és pont ez az a hangulat, amit nagyon jó lett volna egy sötét moziteremben átélni, ahol talán még jobban beszippantja az embert ez a kitekeredett világ, de mindegy, nem panaszkodunk.

Attól eltekintve, hogy a film tökéletesen hozza a „bemegy egy csoport az alien-sújtotta területre, és elkezdenek fogyni”-tematikára felhúzott társai minden egyes kiszámítható pillanatát, minden, ami ezen kívül van, az valami teljesen egyedi, és a sztori is tartogat meglepetéseket egészen az utolsó képkockáig. A karakterek ugyan nem mind tökéletesen kidolgozottak, lehet sejteni, ki jött resztlinek és ki nem, Natalie Portman egy olyan szerepet kapott, ami nagyjából minden színész álma, érezni, hogy az ő személyiségén melóztak a legtöbbet, ami jó, hát nem nagy csoda egy főszereplő esetében, de Lena egyszerre szerethető és gyűlölhető, abszolút emberi, tele hibákkal és erényekkel, amelyek következtében úgy alakította az életét, ahogy. És ez határozza meg a film folyását is.

Az Expedíció nem könnyíti meg az ember dolgát. Ha arra számítasz, hogy egyszerű és egyértelmű magyarázatokat ad, aztán folytathatod tovább az életedet, akkor rossz hírem van, úgy hagy ott a stáblista kezdetén, hogy rengeteg kérdés marad benned, amelyekről érdemes beszélgetni, hogy konkrét jelenetek kísértenek majd napokkal a megtekintés után is, és egyszerre érzed azt, hogy valami egészen gyönyörűt láttál, amitől mégis valamilyen módon rettegsz. Minden apróbb kiszámíthatósága ellenére is ezért nagyszerű az Annihilation, ami csak tovább erősíti bennünk azt a hitet, hogy Alex Garlandnek többször kellene rendeznie, de az sem nagy baj, ha csak ritkán hoz össze valami filmet, de azok legalább ennyire embertelenül leültetnek majd.