Mondogatták, mondogatták, hogy minden azért épül a Marvel filmes univerzumában úgy, ahogy, hogy végül a cselekményfolyam kiszolgálja majd a Végtelen háborút és annak közvetlen folytatását, a még mindig cím nélkül álló Bosszúállók 4-et. Mi meg bólogattunk, bólogattunk, hogy hát persze, nyilván, jól van srácok, kicsit kevesebb magabiztossággal lehet, hogy többre mentek, aztán tessék, itt ülünk jóval a Bosszúállók: Végtelen háború stáblistájának lepörgése után, és még mindig nem nagyon tudjuk, hogy mit mondhatnánk.

Egyrészt mondjuk azt mindenképp, hogy az Infinity War a Marvel legnagyobb mozis vállalkozása, annyi szuperhőst kellett összeeresztenie két és fél óra alatt, hogy egy egész évadnyi sorozatra is elég lenne a számuk, de nem, ők bizony flottul megkapják a maguk kis idejét ennyiben, és nem tűnik úgy, hogy valakit kifejezetten elhanyagoltak volna. Akadnak olyanok, akik ebben a buliban most nem vesznek részt, de csak nagyon kevesen, majd megjönnek a következő epizódban, ami egyébként tulajdonképpen a Végtelen háború második feleként lesz értelmezhető. Mert az is.

Merthogy azt is el kell mondani mindenképp, hogy ez bizony csak egy fél film. Eredetileg Infinity War Part I-ként került volna mozikba, a következő kapta volna a Part II alcímet, de aztán minden másképp alakult. Ki tudja miért. Nem is ez a kérdés, hanem inkább az, hogy de micsoda fél film ez?! Olyan, mint egyszerre valami nagyon fontos dolog kezdete, folytatása és vége is egyben, olyan, mint egy tipikus Marvel-film tele nem tipikusan mélyen drámai jelenettel, mint egy királydráma bespeedezve, megspékelve az utóbbi jónéhány év egyik legérdekesebb filmbefejezésével. Ez mind a Végtelen háború. Igen.

Azért nehéz beszélni róla, mert ami ebben a hosszúra nyúlt játékidőben történik, az kedves a szívnek és a szemnek is, kedves és bátor egyszerre, de mindent elronthat a negyedik rész, aminek kötelezően el kell majd játszania azzal a helyzettel, amit az Infinity War teremt. Na és abban lehet, hogy nem lesz túl sok köszönet, de ennyire azért ne rohanjunk előre.

A történet így papíron nem túl izmos, de Thanos legalább az, ő jön el a Végtelen Kövekért, hogy korlátlan uralmat gyakoroljon az univerzum felett. Hogy miért? Mert ő is szokás szerint világuralmat akar? Nos, ez nem annyira egyszerű. Thanos karakterét végre némileg kidolgozták, nem csak egy átlag genya ő, aki komplett népcsoportokat pürésít, vannak érzelmei és itt-ott megjelenik a nagyon nyakatekert motivációja is, ami egyébként érthető motiváció, és bár elítélhető, azért tudod, hogy van valami őrült ráció abban, amit mond. Ez a legrosszabb benne, hogy viszonylag értelmes dolgok esnek ki a ronda száján, valós problémákra keres megoldást, de sajnos csak egyetlen módszert ismételget: a népirtást. Thanos elindul, hogy a hobbijának hódoljon, közben pedig önkéntelenül is tagfelvétel történik a Bosszúállóknál, egy egyszerű lagzis zenekarból 48 tagú japán lánybandává kell válniuk, hogy egy ilyen borzasztó képzavarral éljek, magyarul kb. megduplázódnak, mert ehhez a melóhoz rengeteg ember kell.

És szépen elkezdenek összemosódni a szálak. Bejönnek a képbe A galaxis őrzői, beugrik Doctor Strange, és innentől már csak az a kérdés, hogy a jó francba sikerül összehozni a különféle filmek néha teljesen különböző hangulatát úgy, hogy ne egy rettenetes katyvasz legyen az egészből. Vegyenek vissza a poénfaktorból? Vagy engedjék össze az egészet, hátha összeérnek az ízek? Inkább az utóbbi történt, és láss csodát, ennél jobb nem történhetett volna a Bosszúállókkal.

Mert hát ugyebár az Őrzők hozták a folyamatos laza poénkodást, ami nagyon kellett már ennek a csapatnak, mert beszólogattak ők egymásnak sokszor régebben is ugyan, de mégis Űrlordék voltak azok, akik emlékezetesebben vették lazára a figurát. Doctor Strange egyfajta új Vasember-attitűdöt hozott, amiből szerencsére adódik is Tony Starkkal némi kakaskodás, de a szerethetőbb fajtából. Nagy kérdés volt, hogy Thor is újra vicces üzemmódba kapcsol-e a Waititi-ámokfutás után, de ügyesen kikerüli a film, hogy az istenség geggyárosként működjön, egy megtört, felhúzott akcióhőssé válik, aki azért itt-ott emlékeztet mindenkit arra, hogy van neki komikus oldala is. És itt van Fekete Párduc, aki… nos, hát ő továbbra is a Fekete Párduc.

A CGI-főgonosz elég jól vizsgázik, Pókember beugrása is remekül sül el, a látvány eszméletlen, a harcok szokás szerint ütősek, a régi karakterek jól működnek együtt az új belépőkkel, a történet kellően drámai és komikus egyszerre, mindenkire jut elegendő idő, annak ellenére is, hogy rengeteg szereplő kavarog ebben a történetben, magyarul minden összetevőt tökéletesen mértek ki ezúttal, hogy senki se csalódjon. De továbbra is észben kell tartani, hogy ez csak egy fél film.

Fél film, ami a még mindig cím nélkül álló, 2019 májusában érkező Bosszúállók 4-gyel lesz teljes, amelynek kvázi előzményfilmje lesz majd a 2019 márciusában mozikba kerülő Captain Marvel. De ha ezt a hatalmasra duzzadt vágtát egy egységnek vesszük, akkor sincs tragédia. Tragédia akkor lesz, ha a következő részben, a Végtelen háború közvetlen folytatásában nevetséges magyarázatokat ad, de bízzunk benne, hogy tudja mit csinál. Az Infinity Warról így most a folytatás ismeretének hiányában is ki lehet jelenteni, hogy a Marvel filmes univerzumának A Birodalom visszavágjaként funkcionál. A befejezése (ami egyébként az utóbbi évek egyik legbátrabb húzása) pedig eléri, hogy nagyon, de nagyon, de nagyon várd a következő nagy menetet. Peter Dinklage szerepéért pedig egy külön nagy ölelés az íróknak.