A Pixar megint elemében van. Többnyire egyébként elemükben vannak, legalábbis akkor, amikor nem folytatásokkal erőlködnek, amelyek eddig csak a Toy Story-széria és a Némó nyomában esetében sültek el tökéletesen, a többiek sem voltak éppen borzaszóak (egy-két kivétellel), de egyikre sem mondanánk, hogy beírták magukat a filmtörténelem nagykönyvébe. Szinte mindegyikük kockázatkerülő, kissé sablonos, nem túl bátor mozi volt. A szerethető, de nem jelentős Verdák 3 után már nem vártunk csodákat. Aztán most itt a Coco.

Ha valamiért, hát ezért bátran lehet tökösnek hívni a Pixart. Ezek a fazonok ugyanis készítettek egy animációs filmet a halálról. Gyerekeknek. Méghozzá egy fantasztikus filmet. Olyan agyament vállalkozás ez, amire csak igazán őrültek, vagy zsenik mernének vállalkozni. Lee Unkrich egy ilyen zseni. Ez a díszférfi társrendezőként melózott olyan filmeken, mint a Toy Story 2, a Szörny Rt. és a Némó nyomában, aztán megrendezte egyedül a Toy Story 3-at, ami lazán lett a Pixar történetének egyik legerősebb darabja. Társrendezőként mellé csapódott Adrian Molina, aki korábban a nem túl szép emlékű, de egynek okés Dínó tesó forgatókönyvébe segített be, és összehoztak valamit, aminek hagyományos esetben nem kellene működnie.

De működik. A Pixarnál a „hagyományos eset” kifejezést nem nagyon ismerik. A Coco tényleg a halálról szól, a mexikói kultúrkörben mozgolódik, és a főszereplői néhány kivételtől eltekintve mind halottak, akik szeretnék látni a családjukat a halottak napján. A sztori főhőse Miguel, aki zenész szeretne lenni, de családja eltiltja őt a zenétől, hiszen ükapja anno azért hagyta ott ükanyját és lányát, a címszereplő Cocot, mert világhírű muzsikussá szeretett volna válni, és várta őt a nagyvilág. Innentől kezdve a zene tiltott lett a zene hallgatása és készítése is, a kisfiúnak ugyanúgy a cipész szakmát szánták, mint mindenkinek a famíliában. Miguel azonban magasról tojik a cipőkre, ő csak régen elhunyt énekes bálványa nyomdokain szeretne haladni, egy véletlen folytán azonban a halottak világában találja magát élőként, és akarva-akaratlanul is fel kell fednie családja titkait.

A Coco azért csodálatos, mert arra igyekszik rámutatni, hogy igenis foglalkoznunk kell a gyökereinkkel, ápolnunk kell a hagyományokat, és emlékeznünk kell a múltunkra, de olyan formában, hogy az egy gyerek számára is abszolút befogadható legyen. A történések abszolút színesek és szagosak, de ott van végig az egész sztoriban valami mély fájdalom, a sötétség, és mondjuk ki: a halál. Nem válik majd senki számára kedvesebbé, de széppé igen. Még ugye mindenki emlékszik a Fel! első pár percére? Arra, amikor a főhős és felesége gyönyörű, kifejezetten mesés, de eléggé életszagú sztorija lepörög, és végül a feleség halálával végződik. Megvan? Az a hangulat erősen visszaköszön a Cocoban.

Mert miről is szól ez az egész? Arról, hogy bárhogy is élünk, úgyis jön a vég, odaát pedig csak akkor lesz jó nekünk, ha az élők világában maradtak továbbra is szeretnek minket. Hogy ez az „addig él mindenki, amíg nem felejtik el”-dolog kicsit közhelyes? Lehet. De ilyen gyönyörűen még soha senki nem mesélt erről. A Pixar ráadásul olyan elképesztően jó hangulatot varázsol a mondanivalója köré a mexikói ízek bevonásával, hogy az tényleg hihetetlen.

Bámulatosan megrajzolt, teljesen egyedi és óriási szívvel rendelkező film a Coco, amin jó szokás szerint lehet bőgni, mégiscsak egy jobb Pixar-filmről van szó, amiben a zene ezúttal fontos szerepet játszik, és nem csak azért van, hogy el lehessen adni majd egy halom soundtracket a hipermarketekben. Nehéz nem imádni ezt a mozit, kifacsarja a szíved, aztán elgondolkodsz, hogy vajon rád hogyan emlékeznek majd, ha már nem leszel. Ez igen nagy szó egy hatos karikás rajzfilmtől. A Pixar legjobbjai közé lazán befér. Népes kis társaság az, de mindig van ott hely egy ilyen fantasztikus mozinak.