Nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt azért, mert nehéz úgy beszélni a Deadpool 2-ről, hogy az ember fia ne hintsen el egy kisebb spoilert valahol a szövegben, de mégis megteszem, amit megkíván tőlem a spoilermentesség. Másrészt nehéz beszélni egy filmről, ami olyan szintre vitte a nézőre való kikacsintgatást, hogy attól a Deadpool első része egy kedves kis próbálkozásnak tűnik csupán. A Deadpool 2 nem felejtett el továbbra is őrült, nagyon vicces és rettentően véres maradni, de nem véletlenül tolja kicsit túl is a szekeret, hiszen egyetlen dologra nem képes: meglepni a nézőt azzal, hogy mennyire szembe megy a Marvel-filmekkel szemben támasztott elvárásokkal.

Az első rész azért is működött, mert nem hittük el, hogy ez tényleg összejöhetett. Deadpool hozta azt, amit a képregényekben, akkor is, ha a Marvel filmes univerzumába ez nem fér bele, akkor is, ha ettől ki kell tenni a 18-as karikát a filmekre, és nem lehet majd eladni vele annyi játékfigurát, mint mondjuk a Bosszúállókból, vagy hogy ne is menjünk ennyire messzire, az X-Menből. Deadpool ontotta a vért, közben beszólt a fél világnak, még a saját stúdiójának és költségvetésének is, mindezt úgy, hogy nem lehetett nem imádni miatta. De ezt csak egyszer lehet eljátszani, ez pedig itt egy második rész. Méghozzá egy nagyon ügyes darab.

A Deadpool 2 ügyes, mert rátesz egy lapáttal az első részre, háromszor annyiszor kacsint ki a nézőre, mint az elődje, olyan szinten záporoznak a poénok, hogy nem is lehet talán első nézésre mindet felfogni, és igen, az előzetesekkel meg is téveszt, hogy aztán később aztán elég masszív röhögéseket okozzon. Mert hát igen, igazuk volt azoknak, akik valamiféle félrebeszélést sejtettek a trailereket látva, valóban van itt egy csavar, vagyis inkább kettő, egy nagyon vicces és egy eléggé drámai, mindkettő eléggé meglepő, és mindkettő 100%-ig a helyén van.

A sztoriról tényleg csak nagyvonalakban, spoilermentesen: Deadpool már az első pillanatokban öngyilkosságot akar elkövetni, ami ugye nála elég nehéz ügy. Hogy miért? Legyen annyi elég, hogy nem úgy alakulnak a tervei, ahogy szerette volna, méghozzá nagyon, de nagyon súlyosan nem. Wade aztán rövid úton találkozik egy fiatal fiúval, aki a tűzzel elég jó barátságban áll, és megpróbál Deadpoollal is szorosabb, már-már apa-fiúi viszonyt kialakítani, de ez nem nagyon jön össze, lehet sejteni, hogy kin bukik meg az ügy. Amikor viszont előkerül Kábel, aki a fiút akarja, Deadpool úgy dönt, megvédi a fiút, ehhez azonban lehet, hogy némi társaságra is szüksége lesz.

Ennyiből nem nagyon lehet érezni, de ebbe a történetbe meglepően sok és meglepően jól működő dráma is szorult, eleve a végkifejlet is egy tényleg komoly erkölcsi dilemma köré épül, magyarul valahogy sikerült a forgatókönyvíróknak a lehetetlen: a veszett tempóban érkező beszóláscunami pillanatai közé komolyabb gondolatokat is bele tudtak passzírozni, pont annyit, amennyi kellett.

A film ettől elkerüli a folytatások legnagyobb hibáját, nem sokkal elszálltabb, nem sokkal őrültebb, de egyértelműen igyekszik viccesebbé válni az első epizódnál, ami néha lehet, hogy kicsit idegesítő is, viszont ha felveszi az ember a film teljesen őrült tempóját, akkor már nagy baj nem történhet, Deadpool ugyanis még mindig baromira érti a dolgát. Még mindig nagyon jó akciójeleneteket prezentál, még mindig nem érdeklik a nézői elvárások, és képes viszonylag komolyan meg is lepni.

Az pedig, amit Ryan Reynoldsnak megengedtek ebben a második részben, na az már önmagában megér egy mozijegyet, főleg a stáblista utáni egyik, hosszabb jelenetben táncol a teljes őrület határán, te pedig röhögsz, és a könnyeid törölgeted közben. Hogy jobb-e, mint az első rész? Ízlés dolga. Az biztos, hogy nem rosszabb, de érthető okokból hiányzik belőle az, hogy a semmiből pofon vágjon, hogy felrázzon, és az arcodba ordítsa, hogy hé, ilyen is lehet ám egy szuperhősfilm. Ezt most már tudjuk. De még így is pofozgat, elég keményen, jó és idézhető dumákkal. Biztos, hogy nem lesz elég egyszer megnézni, és ezzel a 10 éves Kirsten Dunst is egyetértene. Vagy Kristen? Á, hagyjuk…