Ismét egy nehéz sorsú tini, aki nem hajlandó elengedni az élet kezét. Az úgynevezett holdfénybetegségben szenvedő leány és a Terminátor fiának könnyes-popos love storyja ezúttal nem egy sikeres regény, hanem egy 2006-os japán mozifilm feldolgozása. Azt gyanítom, az se lehetett sokkal jobb ennél, de nem láttam, szóval elnézést, ha tévedek.
Tehát, Katie (Bella Thorne) 17 éves, s nem mehet ki a napra. Olyannyira nem, hogy ha megtenné, pár pillanat alatt végzetes folyamatok indulhatnának el a szervezetében. Ezért a szép és kedves, tehetséges nagykamasz otthon ül gitárral a kezében, s ábrándozva tekinget a speciális borítású ablakon keresztül a nagyvilágra.
Arra a nagyvilágra, amelyben az izmos, megnyerő mosolyú Charlie (Patrick Schwarzenegger) is él, aki kiskora óta sétálgat el Katie ablaka alatt. Hogy ennyi idő miért volt kevés ahhoz, hogy Katie beszéljen a dologról egyébként eléggé jófej apjával (Rob Riggle), rejtély, mint ahogy az is, hogy a tragikus sorsú főszereplő miért nem valami kevésbé napfényes helyen lakik, s miért csak egyetlen igazi barátja van (Quinn Shephard) – és nem, az nem kielégítő válasz utóbbi kérdésre, hogy azért, mert a kisgyerekek azt hitték róla anno, hogy vámpír. Be kellett volna hívni őket, s megmutatni, hogy nem az.
Na de, kicsire nem adunk – a számos klip és a Step Up 4: Forradalom rendezésével „befutott” Scott Speer vezényszava egyébként is ez lehetett a film készítésekor. Meglehet, azt gondolhatta, mivel afféle hősről szól e romantikus történet, akinek olyan genetikai rendellenesség keseríti és rövidíti meg az életét, amely 1 millió lakosból 1 embert érint, mást már nem is kell tennie ahhoz, hogy működjön a film. A „más” alatt pedig azt értem, hogy nem kell közel hozni a nézőhöz a karaktereket, elég, ha mindenki, de tényleg mindenki kedves és jóravaló, kábé annyira, mint amennyire a Disney Channel délutáni műsorsávjában szoktak kedvesek és jóravalók lenni az amerikai családok. Nem haragszunk rájuk, de olyan távoliak, hogy integetni is alig van kedvünk nekik.
Ez a zsáner ma már olyan filmeket képes felmutatni, mint a Csillagainkban a hiba, a Papírvárosok, a Kszi, Simon, s az Éjjeli napfény még a tolerálható másodvonal olyan alkotásainak szintjét sem éri el, mint a Minden, minden, vagy a Nap nap után. Hiába szép Bella Thorne, a látottak alapján hiába tűnik nagyon megbízható fiúnak Patrick Schwarzenegger, amikor egy filmet néz az ember, nem a lányának keres udvarlót, hanem olyan figurákat szeretne látni, akikkel legalább picikét képes együtt lélegezni, akik legalább kicsikét bonyolultabbak, mint egy kartonból kivágható sablonember. A dráma e nélkül bizony nem működik, nem működhet – így csupán nyál termelődik, de abból annyi, hogy még a vászon alá is jutna belőle bőséggel.
Úgyhogy a legnagyobb probléma az Éjjeli napfénnyel az, hogy bár egy megrendítően különleges helyzetről mesél, egyszerűen képtelen elégségesen érdekes lenni, sőt, még a tucatfilmek között is elvész a jelentéktelensége. Egyszerűen nem érint meg minket Katie helyzete. S ez azért eléggé nagy hiba. Mondhatni, megengedhetetlen.