Tonya Hardingot saját bevallása szerint egy ponton majdnem olyan híres emberként tartották számon, mint Bill Clintont, aki akkor épp az USA elnöke volt. Ez nagy szó. Az viszont már eléggé bajos, hogy a hírnevét azért kapta, mert fantasztikus műkorcsolyázóként egy olyan csúnya balhéba keveredett, amiből lehetetlen volt jól kijönni. Történt ugyanis, hogy Tonya épp Lillehammerre készülve kapott némi segítséget azzal, hogy legnagyobb vetélytársának egyszer csak valaki eltörte a térdét. A szálak aztán Tonyához vezettek, azaz mégsem teljesen, de hogy pontosan mi történt, azt olyan szórakoztató módon járja körül ez a film, hogy néha már nekünk fáj, ha röhögünk.

Fáj, mert ezen a sztorin tulajdonképpen nem szabadna nevetni, nagyon súlyosan megreccsent életű emberek kavarognak itt egymás körül, akik egyike sem agysebész, és akkor még finoman fogalmaztam. Egyedül Tonya (Margot Robbie) az, akinek kimagasló tehetsége van valamiben, és gyerekkora óta semmi másra nem készül, mint arra, hogy világelső műkorcsolyázó legyen, amire minden esélye meg is van. De a többieknek? Nekik bőven elég az, hogy nem felejtenek el levegőt venni.

Itt van például Tonya férje, Jeff (Sebastian Stan), aki talán a legnagyobb hatással volt a fiatal tehetség életére, abban mindenképpen, hogy ő állította földbe a karrierjét kedves IQ-bajnok barátaival együtt, fölös idejében pedig a szuszt is kiverte Tonyából, akinek bár többször is elege lett, valahogy mégis mindig Jeff mellett kötött ki. De a kedves mama is megéri a pénzét, aki amellett, hogy egy büdös, maximalista, láncdohányos tahó, nagyjából semmit sem tud felmutatni, még anyának is bajosan nevezhető. Tonya ilyen körülmények között nem igazán vált bájos teremtéssé, így elég nehezen tudta elérni azt, amire igazán vágyott: hogy szeressék. És mikor összejött neki, ki sem élvezhette, mert mire kettőt pislogott, már jobban gyűlölték, mint előtte bármikor.

Valahol nagyon tragikus történet Tonyáé, hiszen a körülmények áldozataként nem tehetett mindenről, ami vele történt, de különösebben nem lehet sajnálni sem, hiszen nem volt sokkal jobb ember azokhoz képest, akik tönkretették őt. A film abban nagyon okosan döntött, hogy nem foglal állást, nem mondja ki, hogy sajnálja-e a főhősnőjét, de igyekszik bemutatni a történet minél több aspektusát, hogy mindenki szabadon dönthesse el, szimpatizál-e (valahol) Tonyával.

Margot Robbie abszolút csodálatos, nála már csak az anyját alakító Allison Janney csodálatosabb, nem meglepő mindkettejük Oscar-jelölése, Robbie szobra viszont kissé távol került Frances McDormand elképesztő alakítása után (Három óriásplakát Ebbing határában), de az hótziher, hogy most már komoly színésznőként érdemes őt jegyezni, akire rá lehet bízni nagyjából bármit.

Az Én, Tonya viszont nem csak az ő magánszáma. Minden egyes színész tökéletes benne, pedig mindenkinek egyszerre kell brillíroznia mélyen drámai és rettentően komikus pillanatokban is. A komikus pillanatokból sokkal több jutott, valahol tényleg az a cél, hogy röhögjük körbe ezeket a szerencsétlen embereket, akkor is, ha a sztori eléggé tragikus, de Craig Gillespie rendező inkább szórakoztatni akart, és szórakoztat is, mégpedig úgy, hogy ebből az egész zűrzavarból egy sportfilmmel vegyített kvázi Guy Ritchie-filmet főzött, ami meglepően tartalmas, vicces és szerethető lett. Már ez is hatalmas bravúr, de az még nagyobb, hogy az egészet sikerült kihozni 11 millió dollárból, még úgy is, hogy Margot Robbie arcát CGI-jal kellett a korcsolyázónő arcára varázsolni. És még mindig van egyetlen dolog, ami ennél is hihetetlenebb: az, hogy az egész erőszakos és egyben kőbuta sztori valóban megtörtént. Na ha valami, hát ez igazán ijesztő.