Az első reakciók kiugróan pozitívak voltak. Többször hangzott el a „minden idők legjobb Marvel-filmje”-kifejezés. Hogy ez valami teljesen más, hogy új szintre emelték a szuperhősfilmeket. Őszintén szólva fogalmam sincs, ugyanazt a mozit láttuk-e, amit a külföldi kritikusok. Na nem mintha rossz lenne a Fekete Párduc, csak éppen nincs értelme túláradó lelkesedéssel beszélni róla. Pozitívan lehet róla nyilatkozni, nagyon is, és valóban kicsit más, mint amit a Marvel szokás szerint letesz az asztalra, de félő, hogy a Fekete Párducra pár év múlva nem sokan fognak már emlékezni, és nem véletlenül.

T’Challa sokkal jobban járt volna, ha elintézik az első egész estés mozis jelenését annyival, hogy ez bizony egy decens szuperhősfilm, amit két dolog emel ki az átlagos szupercunamiból. Az első, hogy Afrikában játszódik, majdhogynem csak és kizárólag fekete színészekkel, akik egytől egyig fantasztikusak. De hát hogy is ne lenne fantasztikus Chadwick Boseman, Michael B. Jordan, Lupita Nyong’o, Daniel Kaluuya és a most abszolút elemében lévő Forest Whitaker? A másik, hogy ez a film bizony nem a szuperhőslétre fókuszál, hanem az emberekre, épp ezért az akciójelenetek többsége nem is képregényes csetepatékból, hanem hús-vér bunyókból áll. Láttunk már ilyet? Nem nagyon...

A sztori flottul kiad egy korrekt királydrámát: T’Challa apját ugyebár az Amerika Kapitány: Polgárháborúban egy terrortámadás következtében megölték, mire a fiúra szállt Wakanda királyságának koronája, azaz inkább páncélja és ereje, az ország uralkodója ugyanis maga lesz a Fekete Párduc, aki védelmezi a népét a gaz bármitől. Wakanda a világ egyik legszegényebb állama, azt leszámítva, hogy nagyon nem az, hiszen egy álca mögött élnek, amin ha túljut az ember, egy a Földön nem is látható technológiai fejlettségű társadalmat talál.

Wakandára ugyanis régen egy meteorit hullott, amellyel hatalmas mennyiségű vibránium is érkezett, ez egy olyan anyag, ami nagyjából bármire jó, tehát olyasmi, mint a WD-40, csak az űrből. A wakandaiak képesek lettek súlyos sérüléseket gyógyítani, emberfeletti erőre is szert tudtak tenni, ráadásul még űrhajókat és egyéb csodákat is terveztek a segítségével, nem is csoda, ha nem akarják, hogy az emberek lássák, mi folyik náluk. Ebbe az idillbe rondít bele a kinti világból érkező Erik, aki igényt tart a trónra, és mivel elég sokat látott kemény legény, nagyjából mindenki esélytelen vele szemben.

Na most ez így leírva eléggé rettenetesen sablonosnak hangzik. Szerencsére nem az. A történet ugyanis egy nagyon komoly erkölcsi dilemma köré épül, tiszteletben tartja az afrikai tradíciókat, ez pedig kellő mélységet ad a karaktereknek. Ez valóban egy hatalmas lépés volt a Marvel részéről. A Fekete Párduc ugyanis elsősorban dráma, és másodsorban szuperhősfilm. A központjában emberi sorsok állnak, emberi kérdések, amelyekre igazi emberek keresnek válaszokat, akik érthető motivációkkal rendelkeznek, élnek, éreznek, próbálnak helyes döntéseket hozni.

A Black Panther viszont mégis egy szuperhősfilm, és amikor azzá válik, nem lesz túl eredeti. Van benne egy kis James Bond, a wakandai fejlesztési központ akár Q-t is szerződtethette volna T’Challa roppantul idegesítő húga helyett (mindenki jobban járna), a harcok láttán pedig nem fog senkinek megemelkedni a pulzusa, aki látott már néhány Marvel-filmet. Sajnos az akciójelenetek többsége ráadásul nem is igazán néz ki jól, a CGI minősége néha hagy némi kívánnivalót maga után, és ez egy 200 millió dollárból készült mozinál azért nem túl jó hír.

Ami mégis elviszi a vállán az egészet, az pont a karakterek a megszokottnál picit aprólékosabb kibontása, az, hogy emberi motivációkkal rendelkeznek, és igen, végre sikerült összehozni egy olyan főgonoszt, akit nem intéztek el annyival, hogy „jön, mert uralkodni akar, és gonosz”, Erik sztorijában is ott a kemény dráma, néhol akár együtt is lehet érezni vele.

A legnagyobb baj a filmmel azonban az, hogy igyekszik magát teljesen komolyan vetetni, nem véletlenül, hiszen a sztorija és a karakterei meg is kívánják ezt, és komolyan is lehetne venni, méghozzá nagyon könnyedén, egészen addig, amíg el nem indul egy akciójelenet. Onnantól csak a kérdések jönnek. Mert rendben, Wakanda hozzájutott a vibrániumhoz, de hogyan képes egyetlen csepp lány olyan szintű fejlesztéseket végezni, ami talán még az idegeneknek is becsületére válna? Vagy a vibránium képes arra, hogy egyetlen gondolatot azonnal valósággá is váltson saját magától? Wakanda rettenetesen gazdag, de ha nem kereskednek a külvilággal, ha csak maguknak tartják meg az értékeiket, akkor miből is van ennyi pénzük? A vibránium pénzt is termel? És az nem tűnik fel senkinek, hogy egy nagyon szegény afrikai falu annyi nyersanyagot szerzett valahonnan a világból, hogy felépített egy megapoliszt, amit elrejtettek mindenki elől?

A Fekete Párduc messze nem a Marvel filmes univerzumának legjobbja. Nagyon sok tekintetben átlagos, még akkor is, ha néhol mélyebb, ha a helyszíne szokatlanabb, a karakterei pedig emberibbek. Ryan Coogler rendező (Creed – Apollo fia) szeretett volna egy kicsit mást hozni, mint amit a Marvel általában, hát kicsit mást hozott, de a filmben azért mélyen ugyanaz a szív dobog, mint a képregénybirodalom többi mozis próbálkozásában.

Ez pedig most már egy kicsit kezd unalmas lenni. És úgy eladni ezt a filmet, mint egy ultralátványos Marvel-csúcsmű, szimpla felelőtlenség. Nézd meg, szórakozz rajta, szűrd le a tanulságokat, és ha leszálltál a hype-vonatról, várd inkább a következő Bosszúállókat. Amitől ezek után már nem kicsit félek.