Végre egy szörnyfilm, ami túlmutat a szokásos „megtámadta valami a Földet”-blődlin. Megmukkanni is nehéz ettől a másfél órától.
Mi kell egy jó posztapokaliptikus, világmegszállós szörnyfilmhez? Vagy nagyon sok pénz és eszméletlen látvány, ami pont arra elég, hogy az ember mondjuk 100 percen keresztül markostul nyomhassa a szájába a popcornt, vagy kevés pénz, de egy jó ötlet, amiből olyan kevés van, mind a Földön a megszálló alienekből. Na jó, azért a nullánál mégiscsak több olyan mozi készült eddig, aminek nem a világ főbb városainak legnagyobb látványosságainak legyalulása volt a főbb célja, de mégis feszülten lehetett markolni a moziszék karfáját közben. A Hang nélkül ilyen film, de aki elmajszol közben egy bármilyen popcornt, azt valószínűleg mindenki meg fogja lincselni a teremben.
A Hang nélkül lényege ugyanis pont a csend. Az, hogy egyetlen szisszenést sem szabadna hallanod közben, ami nem oda való, ami nem a mozi hangfalaiból jön. John Krasinski filmje ugyanis olyan szörnyeket állít csatasorba, akik csak akkor támadnak, ha hangot hallanak, egyéb esetben fel-alá járkálnak csupán a bolygónkon, de akkor sem túl kedvesek, rondák, mint a bűn, és a kedvencük a bármilyen hús. Nem tudni, hogyan kerültek ide, de itt vannak, és legyőzhetetlenek, egyetlen esélye marad a megmaradt emberiségnek csupán a túlélésre, ha megtanulnak hang nélkül élni.
Ez viszonylag bajos Abottékra nézve, mert három gyerekük van, a gyerkőcök pedig nem mindig tarthatóak kordában. Mintha az isten is duplán verné őket, nem elég, hogy milyen helyzet alakult ki a Földön, és az sem, hogy egy tragédia történt velük a múltban, az anyuka, Evelyn még babát is vár, a szülés pedig mondjuk úgy, eléggé hangos tevékenység, ráadásul a babaélet sem jár túl kevés sírással. Abbotték szigorú szabályrendszer szerint élnek, mindenre van megoldásuk, de aztán ahogy az lenni szokott, beüt a baj.
John Krasinski egy félisten. A fene se gondolta volna, hogy egyszer rendezőként is debütál, arra meg pláne nem, hogy horrort rendez, méghozzá ilyen minőségüt. A tejbetök srác a The Office-ból egyszer csak fogta és újrapozícionálta magát, annyira magabiztosan, hogy az nagyot durrant, akkorát, hogy ha most hangra támadó szörnyek lennénk, kedves kis baráti társaságunkkal a világ minden pontjáról elindulnánk felé. Ez a film ugyanis veszettül ügyes. Stílusos, nagyon feszült és tulajdonképpen majdnem végig néma, mégsem hiányzik belőle a beszéd.
Krasinski, aki kedves feleségével, Emily Blunttal a főszerepet is magára vállalta nem feltétlenül a szörnyet helyezi a középpontba, hanem a családot, de aztán mégiscsak enged a csábításnak, és beengedi a főhősök közé a szörnyet, így egyszerre működik a Hang nélkül családi drámaként és horrorként is. A szülői lét legsúlyosabb kérdéseivel játszadozik tulajdonképpen, az önfeláldozással, a biztonságnyújtással, a szeretettel, a gyásszal, azzal, hogyan lehet a legkeményebb pillanatokban is nyugodt erőt sugározni, csak éppen egy rémséggel együtt teszi mindezt, ez a csomag pedig olyan fojtogató atmoszférába húz be, hogy legszívesebben még órákkal a film megnézése után sem lesz kedved hangot kiadni.
Bár akad néhány következetlenség a történetben, és maradjunk annyiban, hogy ezeknek a szörnyeknek is eléggé szelektív a hallása néha, John Krasinski rendezése egy remekmű a posztapokaliptikus, inváziós mozik között, mivel komplex, jól felépített, a hangulata pedig napokra rád telepszik. Ne vegyél hozzá popcornt. És majd a folytatásához sem, amit már be is jelentettek. Kár. Ezt a sztorit, ezt a világot így kellene elhagynunk.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
